Megoldódott rejtély

Bálint:
"Láttam a Pistapapa-télapót és az óvodai télapót. Egyiknek sem volt rénszarvasa. Nahát. Ezek szerint... rénszarvasok nem léteznek."
Pont.

Boldog karácsonyt!

És az gyerkőccel teljes...

Másodiknak lenni

a legszarabb dolog. Még jó, hogy az elsőbe több intelligencia szorult, mint az összes rutinos tévésbe együtt...!

Hogy a mai napra mi bírt nagyobb motiváló erővel, a közelgő karácsony vagy az "A-nya, de jó, hogy nem vagyok padló! Mert akkor koszos lennék...!" - B. féle hangzatos felkiáltás? Mindenesetre ma Apa-napot tartottunk, ami számomra egyenlő a takarítóeszközökkel való szorosabbra fűzött viszonnyal.
A gyerekszobánál tartva elégedetten nyugtáztam, hogy még mindig megvan szinte minden egyes játék minden egyes része. Legfeljebb több darabban, vagy ismeretlen helyen. Ez utóbbi pl. két ninjago figura, amik úgy eltűntek, pontosabban elraktuk, hogy meglegyen, hogy... nincs meg.
Aztán van az a másik titokzatos eset, hogy V. letörte egy nagyon fontos póni világító szárnyát. Csak az egyiket. S gyakorlatilag a letörés pillanatától kezdve a két fél nem tud egy helyen - egy időben tartózkodni. Pedig nagyon megígértem, hogy összeragasztom, de képtelenség. Ma a hálóban akadtam rá a pónira, elraktam, hogy ha meglesz a szárny, felragasztom. Jöttem-mentem, meglett a szárny, hopp, a póni....? Foggggalmmmammm sincs, hol van....! Mindegy, majd előkerül, de a szárny biztonságos helyen van. A jobb oldali szekrény második polcán, ha esetleg megint előbb lenne meg a póni...
S pakolgatás közben előkerült még valami, amivel rendszeresen szembesülök. Egy egészen pici játékbaba karja, egy dobozkából. Szintén V. műve. Mert a kisasszonynak hihetetlen erős egyénisége van, igazságérzettel megáldva. Tavasszal a majálison B. horgászott egy zsákbamacskás-halacskát, s kapott valami kis játékot a húzásért. V.-nak is nagyon megtetszett a horgászat, próbálkozni kezdett. De az egyébként nemtudomhovasmiértsiető hölgynek nem volt kedve V.-t kivárni, és inkább a kezébe nyomott egy pici babát.   Ajándék lónak nem vizsgálgatjuk a fogát, nem erről szól a történet, de meglehetősen ronda is volt a baba. V. szorongatta, hazavitte, de érződött rajta valamiféle elégedetlenség. Otthon aztán a babát alkatrészeire szedte. Mondtam neki, jaj, ne tegye, most kapta ajándékba a nénitől... "Azért, mert nem tudtam kifogni a halacskát...?" - kérdezte. Szívemszakadt. Hiába rakom össze, állandóan szétszedi. Már csak egy karját találtam meg, úgyhogy azt hiszem, ennyi volt. Nem járt még neki, haragszik rá. Hihetetlenül tudatos a kiscsaj!

Második vasárnap - első sütés

Képekben:

Az idei (első) mézeskalácsház, ajándékba kapott angyalkák otthona lett...

Szlogen: "Anya, ne legyen olyan nagy, mint tavaly...! Anya, majd csinálunk olyan nagyot is, mint tavaly...?"

Az első ízeknekösszekellérniük sütik: stollen (a képen hátul jobbra) és a bázeli leckerli (az a lapos...)

És egy kis nosztalgia-asztaldísz:

Este jó, este jó...

Anya, kinyitod az ajtót? Anya, lehúzod a cipzárt? Anya, leveszed a csizmám? Anyaaa, bepisiltem! Anya, leveszed a nadrágom? Anya, a zoknit is? Anya, majd keresek másik nadrágot! Anyaaa, felkapcsolod a lámpát? Anya, a mááásikat is! Anya, itt csak fél zoknik vannak! Anya, akkor ott is kapcsold fel a lámpát! Anya, szomjas vagyok! Anya, kérhetek cukrot? Anya, akkor csokit? Anya, hozzad már a vizet! Anya, leszel a sárga pónival? Anya, bekapcsolod a Minimaxot? Anya, túl halk! Anya, nem látom tőled a tévét! Anya, még mindig szomjas vagyok! Anya, bedugod a világítást? Anyaaaa, de a többi lámpát kapcsold leeee! Anya, akkor mézeskalácsot? Anya, én most itt ülök a vacsoránál! Anyaaa, de én nem ilyen kenyeret akartam, hanem nagyot! Anya, leveszed a héját? Anya, lekapcsolod a lámpát? Anyaaa, de így nem látom, mit eszek! Anya, kakilnom kell! Anya, utána eszek tovább! Anya, de menj innen! Anyaaa, neeeem is keeeell! Anya, betakarózhatok? Anya, elolvasod ezt a mesét? Anyaaa, megjött Apa! Anya, ehetek mézeskalácsot? Anyaaa, de iiiiitt! Anya, kakálnom kell! Anya, de maradj itt! Anya, leveszed a pólóm? Anya, milyen habos a víz! Anya, nézd, Télapó, ha-ha-ha! Anya, még ne vegyél ki! Anya, inkább Vandát! Anya, inkább Bálintot! Anya, jancsiésjuliskát! Anyaaa, túl halk, ugye Apa? Anya, nem látom tőled a tévét! Anya, tejet akarok cumisüvegből! Anya, én meg kakaót szívószállal! Anya, szeretnék! Anya, de zöld szívószállal! Anya, tejet mondtam, fehér tejet! Anya, felöltöztetsz? Anya, én csak pelust akarok! Sze-ret-nék! Anya, szomjas vagyok! Kérek vizet! Anyaaaa, betakarsz? Anyaaa?! Szeretsz engem?

Advent

Katalin-ág. Tavaly egy virág kinyílott 25-re, vajon idén kifog...?
Aladár és Angéla. Puzzle darabkákat hoznak, nagy az izgalom, hogy illik-e az előzőhöz...! Titkos helyen gyűjtögetik...
Kiscsizmák. Az újrahasznosítás jegyében. Magyarázkodhatnék, ideologizálhatnék, de ez van, feldobja az étkezőt. Egy-egy matrica, és egy közös feladat érkezik benne.
És a koszorú 1.0.
Lassan-lassan hangolódunk az ünnepre...

Csiszolandó rajztudás

Mindenképpen fejlődnöm kell, rajzolásügyileg (is...). A keddi adventi kiscsizma szerint ugyanis Mikulást kellett volna készítenünk papírgurigából, de B. hanyag: "ja, ma manót csinálunk...?" megjegyzéssel illette a nagyszakállút. Így módosult az alapanyag és a végeredmény...

A jobboldali "manó" B. műve. Később persze hörcsi-minősítést kapott, de egyedi volt a tervezés folyamata: a nagy golyó a hasa, a két kis fehér a szeme, némi valóságalappal ezek szerint a toboz a feje, a piros golyócska a haja, a kék filc a sapkája. Próbáltam, no, próbáltam manónak látni, de a hörcsit (pláne így fektetve) azért jobban látom benne... Bár igen zavarhatja a táplálkozásban a nagy nózija... :)

Itt kopog, ott kopog, megérkezett a Mikulás

kopp... (Koppiiii... - teszi hozzá a hű feleségnek való... :)  )

Idén is megérkezett, volt nagy örömködés.
És lebuktatás...? :) "Megismerlek ám, a szakállad, a hajad, a szemed... Te a Pistapapa vagy...! :) "
De a lényeg: "Remélem az óvodában is a papa lesz a télapó...!

A Télapó-váró sütink pedig volt már nagyon mintás 2010-ben, és most ilyen lett....

 Olyan jó gyereknek lenni...! :)

A Télapó zsákja

A: "A jó gyerekek mit kapnak a Télapótól?"
B+V: "Ajándékot...!"
A: "És a rossz gyerekek?"
B+V: "Virgácsot...!"
A: "De ti viccesek vagytok. A vicces gyerekek mit kapnak?"
V: "Piros ojjot...!"
:) :) :)

Készülődés...

Hétvégén összeszedtem minden bátorságomat, és lementem a pincébe a karácsonyi dobozért. Most is ráz a hideg a gondolattól, de tudtam, hogy a doboz kárpótol mindenért.
Hiszen előkerültek az előző évek alkotásai, pici kézlenyomatocskák, ragasztott karácsonyfák, télapó-fejek... Vendégvárók, ablakdíszek, asztali díszek...
Foghatnám az időhiányra is, de nem, a harmadik évét kezdő vendégváró koszorút annyira kedvelem, hogy idén is ez kerül az ajtóra...

Került is, de nem maradt ott sokáig, mert B. olyan gyönyörűt kreált, hogy gyorsan lecseréltük...

Az alapot lenyúlta, aztán csak szépen sorban hordta az "alkatrészeket", nyomtam rá neki a ragasztót, ő pedig díszítgette a koszorút. Kezdetben V.-nak, a tökéletes koszorúslánynak szánta. De V. túlzottan jól érezte magát, így inkább rendeltetésszerű használatot javasolt. Persze örök elégedetlen, a gyertyát hiányolta róla. Nem volt más választás, másnap útba ejtettük a gyertyaboltot, ahol teljes extázisban nézelődött a sok-sok koszorúra való mütyür között, kiválasztott négy gyertyát, kiszámolta hány talp kell hozzá, és teljesen elbűvölt...
Szóval az ajtódísz átváltozott asztaldísszé...

Továbbra sem igazítok a műveiken, így a legvarázslatosabb csálégyertyás koszorúnk nekünk van...!
Az eredeti, hároméves ajtódíszt pedig próbálom előkeríteni, de gyanítom, hogy V. fejdísze után verdás kifutópálya lett belőle, mert sehol sem lelem...

Összenőttek?

"Anya, készítek Neki koszorút, hogy igazi koszorúslány legyen. ... Na, ez lesz a fejére, ez pedig a nyakába. Vandaaaaaaa!"
Azzal elviharzott, hogy becserkéssze áldozatát.

Egyre többet játszanak együtt, Bálint kezd rájönni, hogy milyen jófej is a huga. Kunyhót/kuckót/várat építenek, autóznak, beszélgetnek. Oktatgatják egymást, szívmelengető. Sőt, lelkiznek is:
"Bálint, képzeld. A szülinapomon a Labda nem adott puszit. Nem. Csak utána!"

Szülinap a bölcsiben

Egy kép erejéig. Igen, ő Ő.

Találkoztunk...

Korán van, még egy óra. Hát sétálok... Először az öreg lakótelepen. Az Ifjúság útján. Ezt mindig viccesnek találtam.
Beleégtek a utolsó sorok és mondatok a szívembe. "Katika A koszorút Mandli néninek vidd át." "Persze - sóhaj - maradjon csak...!" Az utolsó találkozáskor mindig volt egy visszanézés. Csak akkor nem tudtam még... Ezért ma már óvatosan nézek vissza... Minden nagyszülőm az enyészet hónapjában (+ egy hét) ment el...
Átmentem a játszótéren, el az iskola előtt. Éppen jött a portás, fényes volt a tornaterem. Pillanatig haboztam, aztán továbbmentem. Fel a lépcsőn. Kosárlabda meccs volt, beengedett. Megnéztem Toldit, figyeltem az energiákat, aztán továbbindultam.
A fagyizó meglehetősen átalakult. Anno kis kerek ablakon át adták ki a fagyit, 1,50-ért...
Újabb játszótér, a fodrászat most férfifodrász, és jött a Munkásőr. Legalább tizenketten laktunk itt az osztályból. Általában csapatban mentünk haza. Folyamatosan váltak le az osztálytársak, mi az út legvégén laktunk. Néha azért volt, aki hazakísért, hogy ne mindig én érjek utoljára haza. És időnként oda-vissza kísérgettük egymást. A 7-es előtt kedvem lett volna leülni a lépcsőre, vagy meglátogatni O. anyukáját, mint amikor O. a tengerentúlon volt. De sötét volt náluk éppen. Aztán megálltam a Ház előtt, a hatalmasra nőtt juhar alatt, s a telefonkeresgetésem pont úgy hatott, mintha kulcsot kerestem volna. De ott már nincs hova.
Idő volt, lassan, nagyon lassan indultam vissza a 8-as előtt, az örök Papírírószer mellett, vissza a 4-eshez, a piac és az ABC felé, ami ma már talán CBA?
Majd jött az időutazás. Az osztály kétharmada ott volt, osztályfőnökkel együtt. Neki kicsit őszebb lett a haja, mindenki más ugyanúgy nézett ki. Tényleg. Ugyanúgy. Mert mit számít a fiúk megemberesedése, és a lányok festett haja a találkozás öröme mellett...?

Milyen ő, az igazi nő?

Ízzig-vérig CSAJ.
Lehetne neki már több férje is, de gyakorlatilag egy éve hűséges Labdához.
Jelszava a carpe diem. Mindent, azonnal.
Imád öltözködni, csak legyen, aki elviseli...
Kezdi reálisan látni a világot, valószínűleg Donald nem is létezik.
Kedvenc színe a lila.
Kedvenc étele a reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna és vacsora. Csak az első falat csúszik néha nehezen, mert meNŐ fújjogni.
Kedvenc játéka a babázás. Márminthogy ő a baba. Különösen szereti ezt a bölcsiben játszani, R.néni örömére, még mindig pelenkázTATja magát.
Gumizik, ujjszopizik, bár egyre többször zavarja, hogy nyálas az ujja.
Jókedvű, hisztis, kiscicás, idegtépő, legtündéribb szeretetcsomag.
Hároméves.
                                               Sanda                                               Vanda

                                                    Panda                                      Banda

Lila-rózsaszín ünnep

Azt hiszem, ha Sacher-tortát akartam volna sütni, akkor igencsak sírva fakadtam volna, ha ilyenre sül a tészta:

De tulajdonképpen ez a forma most előnyös is lett. Mivel a kisasszony még az utolsó pillanatban is kitartott a hercegnő mellett... Pedig már mindenféle Donaldos tortát is keresgéltem, hamár egyszer olyan csigalassú az, aki lehet, hogy nem is létezik...? 

Olyan volt, ilyen lett:

MInden sk, rengeteg hibával: töredezett a cukormassza, lágy lett a krém, beesett a szoknya, így a tanulság: a tészta bekeverésétől az utolsó virág felhelyezéséig hat óra alatt nem lehet elkészíteni egy ilyen tortát... Pláne, ha mindez este hétkor kezdődik... De lesz még csinosabb is...

Nem fogom elfelejteni B. tátva maradt száját és csillogó szemét, mikor meglátta a hűtőben. :)

Pandita pedig szóhoz sem jutott, csak beült a székébe, igazán méltóságos és ünnepelthez illő tartással, nyugtázta tekintetével, hogy rózsaszínek a lufik, megfelelően rózsaszín és lepkés a tányér és a pohár, mindenkinek jutott szalvéta, megvan a három gyertya, és elég hercegnős a torta. 

Tündéri volt, ahogy hagyta magát ünnepelni...! :) 

Az ő kis olyanvolt-ilyenlettje az igazi napjáig még várat, legalább két napot...

A 23:10 rejtélye

Osztálytalálkozónk lesz!!!!!!!!! :) :) :)
Nem írom le, hogy húszéves, de annyi... :)
Kíváncsian állok elébe..., hátha kiderül, aminek ki kell derülnie... :)

Boldog névnapot...

... Szilvinek! :)

(A blogodon próbáltam, de nem sikerült üzenni...)

Az igazi ajándék

B: "Anya, én semmit nem akarok szülinapomra kapni!"
A: "Rendben. Tudod mit? Az lesz az ajándék, hogy egész nap együtt leszünk...!"
B: "Anyaaaa! Az nem is ajándék...! Az szeretet....!"

...és várja, csak várja...

"Anya, ez a Donald lassan jön. Bizony, lassú, olyan lassú... csigalassú...!"

Lélekfürdő

Belépni pőrén a kádba, hagyni a forrón melengető víz selymes ölelését, a levendulaillatú hab cirógatását, s lassan időzni... Majd a langyosra melegedett törölközőbe burkolózni, pihepuha köntösbe és macis házipapucsba bújva, a kandalló pattogó tüze előtti hófehér hosszúszálú szőnyegre letelepedve cseresznyevirágos jázminteába mártani a barna kandiscukros pálcát, s lassan kortyolgatni, nagyon lassan, mert így kerek minden...
Pont ilyen érzés volt beszélgetni...

Két hónapnyi egészség

"Anya, emlékszel még a Dóra doktornénire?" - kérdezte Bálint a játszótéren. "Igeeen." - válaszoltam kicsit félve. "Miért?" "Olyan régen voltunk ott, meg kellene látogatnunk!" Én különösebben nem ragaszkodtam volna a dologhoz, de Pandita is lelkes támogatója lett bátyja ötletének. Ismét bevetettek mindent. Tekintettel arra, hogy napközben mindenki a megfelelő gyermekmegőrző intézményben tartózkodott, így csak az éjszakák maradtak. V. két éjszakán keresztül kitartott, míg reggelre beadtam a derekam. Mert van az a nyáknyelős, kuciztató, fránya köhögés, amit harmadik éjre már nem vállalunk be, még ha napközben semmi-de-semmi jele sincs a betegségnek. Így voltunk látogatóban, utólag nagyon örülve a közel két hónapnyi egészségnek.
És ha már homár: újra kitört a szellem-láz. De egy beteg szellemre nem nagyon lehet haragudni, csak gyógyítgatni...

(Eredetileg vulkánként láttam ezt a mindennapraegyjatek.blogon, aztán valahol belebotlottam egy nyári táborozós szörnyes változatba... Annak forrását elkevertem.... :(  )

Ilyen jó ő, vagy ilyen rossz vagyok én...?

Nyilván kapcsolódik az előző bejegyzés lényegéhez. Pandita éjszakai alvás közben motyogta:
"Bocsánat, Anya...."

Rapport

Vagy hívjuk inkább fogadó órának. Az oviban.
Mert verekedős lett. Odacsap még a legjobb barátjának is.
Mondhatnám, hogy hurrá, végre otthon érzi magát az oviban! De persze ez nem vicces, így nem hurrá.
Tulajdonképpen már vártam is. Csak nyárra. De mivel akkor nem nagyon járt oviba a betegségek miatt, így most jön ki. Gondolom. Mert valahol ki kell jönnie rajta az elmúlt félév szülői feszültségének és a változásoknak. Nem nagyon tudja kifejezni az érzelmeit, hiába próbálom sokszor játszatni-beszéltetni. És különös módon játék közben is csak agresszióval oldódik (?), nem beszéli ki magából a stresszes helyzeteket.
Tudom, hogy hiányzik neki Apa, mert mostanában nagyon sokat van távol. De belülről őrlődik ezen is, mert nem keresi... S ha együtt vannak? Rögtön összevesznek. Na ja, ez is adódik belőlük...
Félő, hogy lassan már senki nem játszik majd vele, mert annyira zavarja a többieket a viselkedése. S ha rászólnak, csak néz a csodaszép szemeivel és mosolyog. Amitől még az óvónéninek is elszáll a haragja - annak saját bevallása szerint. A kis manipulátor.
Nekem is nagyon nehéz megtalálnom mostanában azt, ami annyira érdekli, hogy a fegyelmezés tárgya lehetne. Sokszor úgy érzem, hogy a hatás kedvéért lassan ki kellene mondanom azt, amit soha nem szeretnék, így le sem írom. De jóval túlmutat a "nemmosolygok" dolgon. Mondjuk talán ez az, ami még mindig működik.
Szóval, fel van adva a lecke az oldására. Valami nagyon más utat kellene találni hozzá...

Sandita angol tudása

Ragad rájuk minden, mint a kosz. Nem is tudom, miért nem járatjuk őket angolra?
Sandita: "Anya, nem tudom, mit jelent a gúdmóning, de az biztos olyan, mint az ing...""

Önirónia

Az elmúlt hetekben mindig volt egy-egy témánk itthonra, ovi-bölcsi után, hogy egy kicsit összeülhessünk, alkotgassunk, beszélgessünk. Dióztunk, gesztenyéztünk, tököztünk... most pedig Márton-nap közeledtével liba-hetet tervezek. Imádjuk a libákat (enni is)...! Általában színezéssel indítunk egy ilyen hetet... Jaj, megint kezd csorogni a könnyem... liba-színezés... :) Na, mindegy, majd valamilyen színű lesz... :)

Elkerülhetetlen csalódás?

Nem célom burokban nevelve, minden rossz dologtól megvédeni őket. De nem lököm őket oda sem, hogy: nesztek, majd ebből tanultok.
Most viszont Pandita olyat vett a fejébe, hogy azt hiszem, elkerülhetetlen lesz a csalódása...
Nagyon vár egy vendéget. Gyakorlatilag egész nap róla beszél. A gondolatával kel és fekszik. Naponta többször rohan az ablakhoz, lesi, megérkezett-e már. Biztosan most kanyarodik be a városunkba, ugye? Hallani véli a kopogtatását, rohan az ajtóhoz. Kiszalad a kapuig, feláll a kerítésre, kiabálja az utcára a nevét. Ajándékot készít neki, dupló autót épített. Elmeséli, hogy mit fognak játszani: cicásat, majd simogatják, megetetik, elmennek a boltba cicaennivalóért. Egymás mellett fognak aludni... és így tovább...
Így várja ő...

Donald kacsát.

Ki nevet a végén?

A tegnapi napig kellett várnom, hogy Bálinttal végre lejátszunk egy komolyabb partit. A Kisvakondos változattal. Így elsőre szerencsére konfliktus nélkül, nem adódott kiütős-helyzet. Próbálom rá felkészíteni, mert a szabály az szabály, úgy jó, ha szokja. Majd meglátjuk a következő sorozatot. Ja, és ő nyert. Tényleg. Mázlista. Állandóan hatosnak megfelelőt dobott...

Zsivány Panda

Az első perctől kezdve tudtam, hogy zsiványabb lesz, mint B. Amikor először, párpercesen a karomba fektették, és nyitott szemmel nézegette az új világ fényeit...

Múlt héten mamánál, a család reggelizik, ők már végeztek...:

V: Bálint, gyere, szökjünk ki...!

B: Ne.

V: De, szökjünk ki, tudod hogy, zokniban, tudod...?!

B: Szóljunk anyának.

V: Neeeee. Ne szóljunk!

Kuncogás, lábdobogás.

Így történt, hogy reggel nyolckor a ködös békéscsabai udvaron kergettem a két gyerkőcöt. 

Szintén zokniban...

Lélekfogócska

"Engedd el őket. Ha hozzád tartoztak, vissza fognak jönni. Ha nem, nem is tartoztak soha hozzád." - ez is egy kedvencem a középiskolás lelki fejlődésből...
De bajban vagyok.
Mert nem tudom, hogy most Ki engedte el a Kit, és Kinek kellene visszatalálnia a Kihez?

"A gyermeki lélek nyelve a betegség"

"Micsodaaaa?! Te is gyerek vagy? Ha-ha-ha!" - hahotázott B. hangosan, amikor a 33/170/90 paraméterű sógorjelölt megmutatta neki térképen, hogy milyen messze lakik az anyukájától.
Szerencsére nekem is van kinek szemében gyereknek lenni, így öngyógyításba fogtam. A röntgen ugyan kimutatta a pneumoniát, és kapom rá a kezelést, de az allergológus szerint, ha nem vagyok lázas, akkor ez nem az, viszont az a tény, hogy kinőtt házipor allergiával bírok tutira bebiztosítja az asztmámat, hiába tökéletes a légzési görbém.
De inkább játszok egy kicsit. Dahlke és Kaesemann könyve alapján.
"A torok és a nyak a levegő- és táplálékbevitel helye, valamint itt történik a kapcsolattartás és a kommunikáció a külvilággal a nyelven keresztül. Torokfájás idején ebben a szűk szorosban dúl a háború. ... Átvitt értelemben ez azt jelenti, hogy már nem akar mindent elfogadni, illetve lenyelni, mint korábban."
"Bronchitis esetén az elnyomott konfliktusok a szimbolikusan megfelelő helyen tapadnak meg, és a gyerek köhög ahelyett, hogy megmondaná másoknak a véleményét."
"Az antropozófusok abból indulnak ki, hogy a tüdőgyulladást minden esetben valamilyen hideg esemény előzi meg. ... A baj oka az is lehet, hogy a gyerek úgy érzi, "leöntötték egy vödör vízzel", illetve érzelmi hidegséget, de legalábbis a lelki melegség hiányát élte meg."
"A pneumónia feladata tehát az, hogy a gyerek időt kapjon a visszavonulásra, hogy még egyszer meríthessen az őserőből, ismét befelé fordulhasson, és (az egységben) megtapasztalhassa az ősbizalmat."
"A pszichoszomatikus analízis az asztmás betegeket agresszív, illetve veszekedést kereső emberként jellemzi, akik ugyanakkor kerülik a konfliktusokat. Ha csekély az önértékelésük, becsvágyók és teljesítmény-központúak, bizonyára azért, hogy kompenzálják az előbbit. ... A tüdő a 'kapcsolat', a 'kommunikáció' és a 'szabadság' témáját jeleníti meg. Az asztmás gyerek túl nagy feladatot vállal, amikor több (levegőhöz) szeretne jutni, és többet akar elvenni, mint amennyit adni hajlandó. ... Az asztmás gyerekek ezzel a beállítottsággal tökéletesen összhangban vannak a modern társadalommal, ahol egyre több ember egyre többet igényel magának, mégis az az érzése, hogy nem kapott eleget."
Jaj, lehet, hogy tényleg asztmás vagyok...
De: a felsorolt tényezők adottak. Szóval, ha ezekre megtalálom a megoldást, akkor remélem (hopp, ismét 23:10...), hogy elmúlik végre a köhögés...
Inkább foglalkoztam volna a leltározási utasítással...

Dióillatú rózsa

Kolléganőm hívta fel a figyelmemet a levélből készíthető rózsára, s azóta láttam megjelenni több helyen is, sőt a bölcsiben is hajtogattak a több idővel, de leginkább kevesebb köhögéssel bíró anyukák (miattam gyorsan leléptünk...). A dió lehulló levelei most gyönyörű sárgák, adták magukat...
Kingának és Nikinek. És a mamának, akinek kedvence volt a sárga rózsa.
Nálunk is három készült... :)

"Biztos kezdet" a bölcsiben

Szeretem ezeket a programokat a bölcsiben. Szülő a gyerekkel együtt közösen játszva, alkotgatva ismerkedik a többi bölcsissel, szüleikkel és persze a gondozónénikkel.
Gondozónénik előadták "Az alma" mesét, majd közös éneklés következett, melyet Pandita olyan áhítattal szeretett volna hallgatni, hogy folyton rám szólt: Anya, te ne énekelj...! (Nem bírom a kritikát...!) Aztán nekiálltunk a sünik elkészítésének. Szerencsére, mert alig bírtam őket visszafogni, meg ne egyék idő előtt az alapanyagokat... S miután munkahelyről idő előtt eltávozva hazarohantam a fényképezőgépért, hogy most már csakazértis megörökítek egy ilyen délutánt, a sünikészítés közepén szembesültem azzal, hogy totál lemerült a gép. Úgyhogy sajnos a lelkes alkotókat nem tudtam megörökíteni, pedig végre Sandus nem lógott rajtam végig, és borzasztó helyesen mutatta nekünk, hogyan készül a süni. Itthoni kép a művekről:

A mégnálamislelkesebb anyukák gyerkőceinek sünijei sokkal szabályosabb tüske elrendezéssel bírnak, de úgy éreztem, ha egy fogpiszkálót is arrébb helyeznék, csorbulna gyermekeim önmegvalósítása. ŐK csinálták. A baloldalit Pandita, jobboldalit Bálint. Igen... :)

Merre menjünk haza...?

Kulcskérdés délutánonként, merre menjünk. Mivel az ovi-bölcsi nincs túl közel, több úton juthatunk haza. Egy darabig azért fix az út (értsd: nem kell emelkedőre felhajtanom, forgalmas kereszteződésben balra kikanyarodnom...), de aztán választhatnak, merre tovább. Általában felváltva mondhatják meg az irányt, már ha nem felejtem el, hogy előző nap éppen ki választott. És van, hogy sehogy sem tudok visszaemlékezni... Na, akkor vannak nehéz percek... De szerencsére B. talált megoldást...:
- Figyelj Anya, holnap majd én mondom meg, hogy merre menjünk, tegnap meg a Vanda...!

De akkor mit csinálok ma...???

Hejj, Gyula, Gyula, Gyula...

Ha már a Kolbász-fesztivál kötelező program nálunk (tekintettel Apa békéscsabai származására), akkor Gyulát sem hagyhatjuk ki...
A várat gyönyörűen felújították, a gyerkőcök nagyon élvezték, és nagyon érdeklődőek voltak. Bálintot leginkább a kincsek érdekelték, és minden nagyobb ládát vagy hordót a legszívesebben megkaparintott volna, hogy abban gyűjtögethessen. Az a vas pénzes hordó..., hmmm...!
Sandita meg a legtöbb helyen félt, és "menjünk ki", és "keressük meg a királynő babaágyát" - kiáltásokkal nyargalt teremről-teremre.
Aztán fent a sok zászló között igazán magára talált, a magyar zászlónak már lentről is ujjongva örültek, nade ennyi zászló között ott fent..., hát, nagy volt az öröm...!
Így gondoltam itt az idő: "Na, a mi családi zászlónkon mi legyen...?"
Mi volt a válasz, kórusban?
HÖRCSÖG!



Hogyan veszíthetünk el harminc hónapot néhány szempillantás alatt?

Legalábbis majdnem...
Nagy előnye a tizenkilenc hónapnyi különbségnek, hogy hamarosan összenőnek... Addig ugyan van egy-két dolog, amihez a nagy már túl nagy, a kicsi meg még túl kicsi, de azért csiszolódnak. Ami a motorozást illeti csiszolódhatnának gyorsabban is, mert B. elhúz, V. pedig - ha nincs kedve - egy-két lökés után átadja a motort, inkább sétál. Na, ekkor érjük utol a nagyobbikat...! Apropó, elhúz. Nagy dilemmám ez. Mert végre mehetnének, kihajthatnák magukat. Szerencsére viszonylag csendes az utcánk. De az útra vágynak, azt azért mégsem. Marad a járda. Döccenőkkel, lejárókkal, de mégiscsak biztonságos. Abb. De azért mégsem járja, hogy B. elhúz, Vandust húzom magam után, nagy nehezen inkább visszaül a motorra, még látom, hogy B. elkanyarodik, s többet nem, megfogadom: soha többé motorozás, őszülök, hajam hullik, tuti elfenekelem, ha utolérem, és ... ott ül a piknik-padon, lógatja a lábát, mit hoztunk enni? - kérdi, és nagyon nagy fiúnak érzi magát, mert kétszáz métert megtett egyedül. Úgy, ahogy együtt szoktuk. Persze természetességétől és mosolyától elszáll a haragom, csak szóbeli a fejmosás, és jön az ígéret. És az emlékeztető a rémálomra.
Tökfaragós időszak, két éve. Szomszéd kertje teli tökkel. Persze, ad, csak menjünk át kiválasztani. Elindulunk. Két háznyira. B. egy motoron. Szomszéd kislány még egy motoron. V. babakocsiban. Kiválasztjuk, bepakoljuk. Motorosok indulnának. Még várunk, szomszéd bácsi beszél. Ingyen tök, hallgatjuk. Motorosok türelmetlenek. Két háznyi. Harminc méter. Menjetek! Csak a járdán! Utolsó mondatok. Már nagyon mennék. Motorosok haladnak szépen. Közvetlen szomszéd autója gurul el mellettünk. Látom a szemem sarkából. Tovább hajt. Már csak egy háznyi, és bent vannak. Két parkoló autó az út szélén. És szomszéd bácsi tolat. Köztük. Tooooolaaaat! És fellöki. Látom, ahogy a harminchónapos eldől. Ééés méééég mindiiiiig tolat...! Nincs hang. Csak a gondolat: van feje, arca, keze, lába...? Mert még mindig tolat, és nincs sírás. Rohanok, végre meglát, kapcsol, és előrehajt. És még mindig nincs hang... Felkapható, felkaptam, végre sír...! Arca megvan, keze-lába fáj, de mozog. Még jó, hogy olyan sok ruha van rajta... Szomszéd bácsi mentegetőzik, nem látta. Már tudom, de kit érdekel...! Csak lássam a kis testét, rohanunk haza. Oké, tíz métert. Megúsztuk, csak az ijedtség marad. Pár hétig, mert utána újra hajtaná a motort. Nekem viszont ez örök rémálom lesz. Az is, hogy mennyire hagyjam menni... És hol hagyjam menni... És gyakorlatilag ott voltam mögötte, mégis megtörtént a baj. Grrrr... Aztán ott a másik tényező is: Pandita. Akit úgy otthagytam a rohanásban, hallgatólagosan a szomszéd bácsira bízva... Nem kellene rágódnom rajta, de nem tudom a biztos választ, ha nincs ott a tökös bácsi, akkor tudtam volna rohanni babakocsistól...? Nem kellene rágódnom rajta...
A kis harminchónaposunk azóta négyésféléves, és idén már ő maga faragta a tököt... De nem a szomszédtól hoztuk...

Gesztenyéink - dióhéjban

Először színeztünk. Szombaton gesztenyebarna lettem, a gyerkőcök pedig clip-art módosítást kaptak. Bálint alkotásai, egy korábbi és egy későbbi:

Jól látom a fejlődést, és ez olyan szívmelengető. Igaz, a két kép között csak egy éjszaka a különbség, valamint anya-óvónéni jelenléte... :) A memóriája jól vizsgázott, előző este így színeztem én is...

A gesztenyepüréből igazi sikere a tejszínhabnak volt, kicsit úgy jártunk, mint a dióssütikkel: "gesztenyepürét kérek, de csak tejszínhab legyen...!" Így aztán a gesztenyegolyókat már reszelt babapiskótával, vaníliás cukorral és kakaóval dobtuk fel. Örültem neki, hogy újra megjött B. kedve a szakácskodáshoz...

És a pici mit csinált...? Pusztította a golyócskákat... :)

És készültek az ablakba gesztenyegyerekek is... 

Kicsit büszke vagyok, a papírok nem álltak két évig a polcon... :)

(A tavalyi Barkácsötletek - Tarkabarka ősz füzetében volt hasonló, végülis az arcok, és a sapkák maradtak meg az eredeti szerint...)

Tádé ágya...

... Vanda-lila.
Amit ugyan a kép nem nagyon ad vissza, de igaziból gyönyörű szín. Az a szín, amire a kisasszony azonnal ugrik. Legyen az játék, ceruza, filctoll, szappan, vagy melltartó. Ez utóbbin a nagyáruház biztonsági őre nagyon-nagyon vigyorgott...
Cicapapának pedig örök hála az újabb remekművért... (és nem utolsó sorban a gyorsaságért... :)  )

Gyere Velem gesztenyézni...

"Apa, írjuk ki ránk, hogy mi vagyunk a ven-dé-gek...!" - nézett nagyon komolyan Sandita, aztán csak ámultak-bámultak, milyen rengeteg autó és ven-dég érkezett a Gesztenye-ünnepre. Gyönyörű időnk volt, nagyot sétáltunk, gesztenyés sütit ettünk - módjával, mert elég drága volt, sült gesztenyét csemegéztünk - volna, kicsit lelkesebben, mert elég égett volt, és inkább volt utánmelegített, mint frissen sült, de ebből végülis a gyerekek sokat nem észleltek, azonban úgy elfáradtak a kirakodóvásár végére, hogy még az ugrálóvárba sem mentek be, csak fújtunk egyet és indultunk vissza - hogy a szorgos munkával gyűjtött zsebpénzből harcos kardot és magyaros pajzsot vegyünk, meg nyalókát, ki-ki vérmérséklete és érdeklődési köre szerint, de legalább gyorsan leértünk...

A hétre azonban adott a téma: gesztenyés színező, gesztenyepüré, készítünk ablakdíszt és lesz igazi sült gesztenye, csakhogy ne szaporodjon B.-on a harapás, V.-n a karmolás... Közeledik a Kolbász-fesztivál is, még nem tudom, hogy akkor kolbászokat színezzünk-e majd, vagy malackákat...?

Gyerkőc a családban - anyák contra apák

A tízéves évfolyamtalálkozó beszámolóinak többsége a családokba érkező gyerkőcökről szólt. Nem is akárhogy...! Sokatmondó beszámolók voltak...
Az apák részéről:
"Az elmúlt öt évben nem történt változás. Ugyanaz a munkahelyem, ugyanaz a feleségem. A kisfiam hároméves, a kislányom egyéves."
Az anyák részéről...?
"Az elmúlt öt évben teljesen megváltozott az életem. Jelenleg otthon vagyok a gyerekekkel, a kisfiam hároméves, a kislányom egyéves."
Hogy is van ez...? :) :) :)

A tömeg gyógyító varázsa

Harmadik hete nem múlik a köhögésem...
Volt már méz, hagymatea, fokhagyma, antibiotikum, probiotikum, köptető, allergia elleni tabletta, orrspray, mellkaskenőcs, felpárnázott alvás, négyórányi gyerekmentesség... Talán egy láz kellett volna még az elején...
De most úgy döntöttem bevetem a nehézágyút.
Elmegyek újra dokihoz.
Mivel időpontot prompt úgysem lehet kapni (nem is értem, lehet, bejelentkezek november-december hónapra előre, hátha beteg leszek, ha meg nem, akkor lemondom. Egyébként gondoltam már arra is, hogy csípőprotézis műtétre is bejelentkezek, mert ha közel két év a várakozási idő, akkor ki tudja...)
Szóval hiába is hívnám fel, hogy adjon időpontot délelőttre, már minden időpont foglalt, így csak sorszámhúzással lehet menni.
A legjobb gyógymód.
Mert ha meglátom a kétszáz embernyi hosszú sort, már nem is köhögök annyira és inkább - mintegy varázsütésre - gyorsan meggyógyulok...

Utózönge...

"Anya, szólj a Korcz bácsinak, hogy jöjjön át a markolójával és hozzon dömpert is. Ki kell ásni egy nagy gödröt a kertben. És játszóház lesz ott, hogy ne kelljen elmenni itthonról. Na, Anya, szóóóólj mááár nekiiii! Olyan jól elterveztem, meg kell csinálni...! Szóóóólj mááár!"
Nnna, ennyit arról, hogyan teljesítsük a gyerkőcök kívánságait...
Mert egy dió-ünnep még oké, nade biztosan szeretnék én is játszóházat építeni a kertünk helyére...?

Szőlő dióból

Dió-ünnep - 1.0

Kívánság szerint.
Illetve majdnem, mert a fiatalúr reggel azzal kezdte: "Anya, van olyan süti, amiben nincs dió...?" - merthogy inkább olyat enne... :)
De csak olyan volt, meg sok vendég, meg szalag, meg zászló, meg lufi, meg játék, meg tábortűz és Apafőzte-bográcsos.
Legkedvesebb pillanatok:
- Mikor tizennégy pici kéz gazdája nyújtózkodott előttem az aranydió-osztásnál...
- Mikor Sandita az egyetlen aranydióját a nyakamba akasztotta...
- Mikor tizennégyen ültünk a vacsoraasztalnál, csendben falatozva...
- Mikor M. átölelt a búcsúnál...
Jövőre újra, megvalósítva az idén elmaradt ötleteket is... :) Elsősorban fényképezésileg, mert most csak ennyit sikerült megörökítenem, még az elején, úgy magával ragadtak az események:

"Milyen jók a gyerekeid...!"

- fogadott a kolléganőm, akivel előző este összefutottunk a boltban. "Én hiába mondtam a sajátjaimnak, hogy  jöjjenek mellettem!Mondtam nekik, nézzék azokat a kicsiket, milyen szépen mennek az anyukájuk mellett, de rám sem hederítettek!"
Nos, az a szerencse, hogy tíz perccel később már nem látott minket.
Amikor leparkoltunk az önkiszolgáló pénztáraknál.
És Pandita elkezdte nézegetni a visszajáró pénz helyét.
Mert Bálint nem engedte, hogy nézzegesse. Arrébb lökte.
Na, az önkiszolgáló pénztárral úgyis csak stresszelem magam, mikor mihez szabad és nem szabad hozzáérni, így két lökdösődő gyerek mellett kezdtem magam frusztráltan érezni.
De csak lökdösődnek, hát próbálom őket szétválasztani és bevonni.
Aztán összevesznek, hogy éppen ki húzza le a vonalkódot. Vagy ki pakoljon.
És tovább lökdösődnek.
Így nem ússzuk meg a gép követelődzését a hivatásosak után.
Aztán Pandita megunja a lökdösést, és megharapja Bálintot.
Akinél elszakad a cérna, és vissza akar harapni.
Persze nagy visítások közepette. És még egymás haját is szó szerint tépnék.
A gép pedig újra elkezd követelődzni, de a hivatásos nagyon nem ér rá.
Már mindkettő bőg, így kimentem a helyzetből egy felemeléssel Panditát. Merthogy ő a könnyebb.
Ezt kihasználva viszont fejen akarja rúgni Bálintot, aki viszont szétkarmolná a kisasszony lábát.
Oké, a kimenekítés nem jött be.
Hagyjuk a vásárlást, próbáljunk a boltban gyereket nevelni. Leguggolok hozzájuk, igyekszem a szép szavakkal, de csak rugdosnak. Mármint egymást.
Oké, akkor végezzünk gyorsan a vásárlással. Mindezt lehetőleg már úgy, hogy fel se kelljen néznem, mert már nagyon szerettem volna láthatatlanná válni.
Félszemmel próbálom követni, hogy melyik kezdi újra a rugdosást, de már elveszítettem a fonalat, így csak azt hallom, hogy Pandita ordít a hátam mögött, mert nagyon megrúgta Bálint.
Oké, utolsó áru, és egy utolsó kétségbeesett próbálkozás, hogy a pinguit ugyan meg nem ehetik, ha nem hagyják abba. Így már csak bőgtek, hogy igenis kérik...
Felnézni továbbra sem mertem, csak a biztonságos kijáratnál...
De szerencsére a kolléganőm ezt már nem látta. Ezért büszke vagyok arra, hogy milyen jók a gyerekeim... :)

Tudtam én,

hogy valamit nagyon rosszul csinálok... De hogy ennyire...? :)

Na, de ma estére mindent beleadtam...:

Elkészült a finom vacsora, figyelembe véve, hogy az elmúlt napokban a ház urának nem volt tökéletes a gyomra. Egész nap rágondoltam... (többnyire azért, hogy vajon mikor hív már azügyben, hogy elrendeztem-e a megkérdőjelezhetően magas vízfogyasztásunk számláját). Felkészültünk a fogadására. 3in1-t elfogyasztottam 15 perc alatt, miközben oda-vissza leszedtem a másikról az éppen harapót, és nyertem valós 5 percet a hideg-langyos-meleg-meleg-forró játékkal. Ja, nem, közben három percet magyaráztam, hogy nem az a poén, hogy ők dugják el és aztán én mondom, hogy hol keressék, bár a siker így gyorsabb, valóban. Szóval friss és üde lettem. Megigazítottam a sminket (elkentem a csokimaszatot alapozás gyanánt), és szalagot tettem a hajamba. Ezen leginkább Sandita akadt ki, mert az egyetlen szalag, amit hirtelen találtam, a babája szoros tartozéka volt, de a cél szentesíti az eszközt... Megbeszéltük, hogy senki nem kiabál, ha hazajön. Oké, mondta Bálint, de akkor Minimax. Kikapcsoltam a háztartási gépeket - ja, nem is kapcsoltam be, hétvégéig pihennek... Aztán begördült a kocsi, álltunk az üvegajtó mögött boldog mosollyal az arcunkon, hazaért...! Mondjuk nem ártott volna a kulcsot visszafordítani, mert akkor a belépési lendülettel nem kenődött volna fel az ajtóra, de majd ezt még gyakoroljuk. Sűrű bocsik és nagy mosolyok közepette beengedtük, mire megkérdezte: mi van, mennyit költöttél? Ígyhát én már nem kérdeztem semmit, örültem, hogy későn ért haza, hagytam pihenni, ellazulni, a helyemet megtaláltam a gyerkőcök fürdetése, altatása, konyhaelpakolása... mellett, most pedig, miután kialudta magát, könnyek között vihogva olvastam fel neki az 1955-ös ajánlást. Reakció: "jó, ez így jó...!" 

Csak egyet nem értek: miért kell a szalag a hajba...?

Akinek még minden olyan egyszerű...

az Pandita...:

Beszélgetünk a Dió-ünnep részleteiről. Vendégek, mitegyünk, mitigyunk, mitjátszunk. Mivel a tábortűz, mint sarkalatos pont, előre meghatározza, hogy szabadtéri programról lenne szó, jöttek az aggódásaim:
- Jaj, mi lesz, ha rossz idő lesz?
A kisasszony, sűrű bólogatások közepette:
- Akkkkkooooj.... mindenki.... hosszú ujjúban lesz....
Ja-ja. Tényleg.

A negyedóra, félóra, tízperc, azonnal, ha Anya szól - mint az idő múlását, és ezáltal kedvenc tevékenységeik lassankénti befejezését jelző kifejezések nem túl megfoghatóak Pandalinda számára, így a hintázás végeztére saját időmérőt talált ki:
- Anya, majd bemegyünk a házba, ha belányosodik ott.... - és mutatja a ház mögött, az ég alját...

Dió-ünnep

Két évig hiába kérleltem, nem nagyon hozta lázba a diószedés. Persze, kicsi volt, persze, más dolga volt, de tavaly azért már igen aggódtam, hogy soha nem fog nekem segíteni diót szedni. De idén nagyon ledöbbentem. Mondván, "Anya, ha párhuzamosan csináljuk, akkor előbb végzünk, és tudsz velem játszani!", ő állt neki elsőként diót szedni. És azóta is gyűjti, gyűjti, sőt ma reggel már azon töprengett, hogy milyen sok dió lesz, ha hazaér, és a "holnaptól óvodába sem megyek, mert három napig CSAK diót szedek..." szlogennel állt neki ismét szedni. Mivel családi programok és rendezvények szervezésében jeleskedik, kitalálta, hogy Dió-ünnepet fogunk tartani: "Meghívjuk Apát, Ancimamát, Cicapapát, Katust, Etamamát, Vandát, a Kingát, Lucát és mondd Anya (Minkát... :) ), Lilit és Maját, a Botit, a Nortont. Lesz dióssüti, meg diódobálás, diófáramászás, meg, na, jó dióhordás, meg zsákban ugrálás ha-ha-ha..., lesz mécses, meg sötétedés, tábortűz és szalagok."
Nnna...

Tovatűnő jelek...

Azon tűnődtem, hogyan is öntsem szavakba a blog számára...
Hogy halványodnak a jelek, és nem esik jól. Igenis fáj, hogy nem érzem... és igen... hiányzik. Nagyon. Persze tudtam, hogy eljön ez, de hiába, nem lehet rá felkészülni... Kezdtem belesüppedni...
És akkor a kisasszony elkezdett valamit szajkózni... Teljesen váratlanul... Földbegyökerezett a lábam... Persze, semmit nem volt hajlandó elmondani abból, hogy miért mondja, amit mond, csak szajkózta, vigyorgott és... de-de-dézett... Mert Anyának lehet...

Egy kis bizonyíték,

egy e-mailből, ha lettek volna kételkedők...

Szóval: hogy ez mi...?

Újabb hódoló...

a láthatáron... Vajon ellen lehet állni annak, ha valaki így közeledik:

"Kincsem! Legyél te a Hófehérkém, én pedig leszek a te királyfid...!"

Igen, ezt is egy majdnem hároméves mondta az én még inkább majdnem háromévesemnek.
Ej-haj Labda, jó lesz vigyázni...!

Tarhonyás tök

"De Anya, pedig olyan egyszerű! Megborsozzuk, megsózzuk, kell hozzá tök, meg tarhonya, három percig sütjük, és hét percig hűtjük. Na, jó lesz?"

23:10

Ez is a megmagyarázhatatlanok közé tartozik.
Gyakorlatilag szinte minden nap ránézek ebben az időpontban az órára-laptopra-teletextre, éppen amire...
Vagy a következő műsor kezdési időpontja ez...
Vagy éppen összeadunk a munkahelyen néhány számot, és ez a végeredmény...
Egyik egyetemista csoporttársam kapta útravalóul az édesapjától: "Mindig tudd, honnan jöttél...!"
Igyekszem én sem felejteni, szívesen is emlékszem vissza, de úgy tűnik, valamiért mégis mindig emlékeztetni kell...
A irányítószám kódolta városra...

Az átmeneti rend előnye,

hogy végre kilátszik a játékok közül Cicapapa műve!
Naná, hogy a következő lila lesz. Lila takaróval. Lila párnával. Lila lepedővel. És... lila pizsamával...

Asszociáció

Ha dúl a káosz...

akkor valahol el kell kezdeni...

De ez ismét csak önámítás...

Jajj nekünk...!

Sandita, ismét az esti elalvás helyett elmélkedve....
"Anya! Ha gyűrűt kapnék Labdától, akkor nagyon örülnék...!"