Hogyan veszíthetünk el harminc hónapot néhány szempillantás alatt?

Legalábbis majdnem...
Nagy előnye a tizenkilenc hónapnyi különbségnek, hogy hamarosan összenőnek... Addig ugyan van egy-két dolog, amihez a nagy már túl nagy, a kicsi meg még túl kicsi, de azért csiszolódnak. Ami a motorozást illeti csiszolódhatnának gyorsabban is, mert B. elhúz, V. pedig - ha nincs kedve - egy-két lökés után átadja a motort, inkább sétál. Na, ekkor érjük utol a nagyobbikat...! Apropó, elhúz. Nagy dilemmám ez. Mert végre mehetnének, kihajthatnák magukat. Szerencsére viszonylag csendes az utcánk. De az útra vágynak, azt azért mégsem. Marad a járda. Döccenőkkel, lejárókkal, de mégiscsak biztonságos. Abb. De azért mégsem járja, hogy B. elhúz, Vandust húzom magam után, nagy nehezen inkább visszaül a motorra, még látom, hogy B. elkanyarodik, s többet nem, megfogadom: soha többé motorozás, őszülök, hajam hullik, tuti elfenekelem, ha utolérem, és ... ott ül a piknik-padon, lógatja a lábát, mit hoztunk enni? - kérdi, és nagyon nagy fiúnak érzi magát, mert kétszáz métert megtett egyedül. Úgy, ahogy együtt szoktuk. Persze természetességétől és mosolyától elszáll a haragom, csak szóbeli a fejmosás, és jön az ígéret. És az emlékeztető a rémálomra.
Tökfaragós időszak, két éve. Szomszéd kertje teli tökkel. Persze, ad, csak menjünk át kiválasztani. Elindulunk. Két háznyira. B. egy motoron. Szomszéd kislány még egy motoron. V. babakocsiban. Kiválasztjuk, bepakoljuk. Motorosok indulnának. Még várunk, szomszéd bácsi beszél. Ingyen tök, hallgatjuk. Motorosok türelmetlenek. Két háznyi. Harminc méter. Menjetek! Csak a járdán! Utolsó mondatok. Már nagyon mennék. Motorosok haladnak szépen. Közvetlen szomszéd autója gurul el mellettünk. Látom a szemem sarkából. Tovább hajt. Már csak egy háznyi, és bent vannak. Két parkoló autó az út szélén. És szomszéd bácsi tolat. Köztük. Tooooolaaaat! És fellöki. Látom, ahogy a harminchónapos eldől. Ééés méééég mindiiiiig tolat...! Nincs hang. Csak a gondolat: van feje, arca, keze, lába...? Mert még mindig tolat, és nincs sírás. Rohanok, végre meglát, kapcsol, és előrehajt. És még mindig nincs hang... Felkapható, felkaptam, végre sír...! Arca megvan, keze-lába fáj, de mozog. Még jó, hogy olyan sok ruha van rajta... Szomszéd bácsi mentegetőzik, nem látta. Már tudom, de kit érdekel...! Csak lássam a kis testét, rohanunk haza. Oké, tíz métert. Megúsztuk, csak az ijedtség marad. Pár hétig, mert utána újra hajtaná a motort. Nekem viszont ez örök rémálom lesz. Az is, hogy mennyire hagyjam menni... És hol hagyjam menni... És gyakorlatilag ott voltam mögötte, mégis megtörtént a baj. Grrrr... Aztán ott a másik tényező is: Pandita. Akit úgy otthagytam a rohanásban, hallgatólagosan a szomszéd bácsira bízva... Nem kellene rágódnom rajta, de nem tudom a biztos választ, ha nincs ott a tökös bácsi, akkor tudtam volna rohanni babakocsistól...? Nem kellene rágódnom rajta...
A kis harminchónaposunk azóta négyésféléves, és idén már ő maga faragta a tököt... De nem a szomszédtól hoztuk...