Lélekfogócska

"Engedd el őket. Ha hozzád tartoztak, vissza fognak jönni. Ha nem, nem is tartoztak soha hozzád." - ez is egy kedvencem a középiskolás lelki fejlődésből...
De bajban vagyok.
Mert nem tudom, hogy most Ki engedte el a Kit, és Kinek kellene visszatalálnia a Kihez?

"A gyermeki lélek nyelve a betegség"

"Micsodaaaa?! Te is gyerek vagy? Ha-ha-ha!" - hahotázott B. hangosan, amikor a 33/170/90 paraméterű sógorjelölt megmutatta neki térképen, hogy milyen messze lakik az anyukájától.
Szerencsére nekem is van kinek szemében gyereknek lenni, így öngyógyításba fogtam. A röntgen ugyan kimutatta a pneumoniát, és kapom rá a kezelést, de az allergológus szerint, ha nem vagyok lázas, akkor ez nem az, viszont az a tény, hogy kinőtt házipor allergiával bírok tutira bebiztosítja az asztmámat, hiába tökéletes a légzési görbém.
De inkább játszok egy kicsit. Dahlke és Kaesemann könyve alapján.
"A torok és a nyak a levegő- és táplálékbevitel helye, valamint itt történik a kapcsolattartás és a kommunikáció a külvilággal a nyelven keresztül. Torokfájás idején ebben a szűk szorosban dúl a háború. ... Átvitt értelemben ez azt jelenti, hogy már nem akar mindent elfogadni, illetve lenyelni, mint korábban."
"Bronchitis esetén az elnyomott konfliktusok a szimbolikusan megfelelő helyen tapadnak meg, és a gyerek köhög ahelyett, hogy megmondaná másoknak a véleményét."
"Az antropozófusok abból indulnak ki, hogy a tüdőgyulladást minden esetben valamilyen hideg esemény előzi meg. ... A baj oka az is lehet, hogy a gyerek úgy érzi, "leöntötték egy vödör vízzel", illetve érzelmi hidegséget, de legalábbis a lelki melegség hiányát élte meg."
"A pneumónia feladata tehát az, hogy a gyerek időt kapjon a visszavonulásra, hogy még egyszer meríthessen az őserőből, ismét befelé fordulhasson, és (az egységben) megtapasztalhassa az ősbizalmat."
"A pszichoszomatikus analízis az asztmás betegeket agresszív, illetve veszekedést kereső emberként jellemzi, akik ugyanakkor kerülik a konfliktusokat. Ha csekély az önértékelésük, becsvágyók és teljesítmény-központúak, bizonyára azért, hogy kompenzálják az előbbit. ... A tüdő a 'kapcsolat', a 'kommunikáció' és a 'szabadság' témáját jeleníti meg. Az asztmás gyerek túl nagy feladatot vállal, amikor több (levegőhöz) szeretne jutni, és többet akar elvenni, mint amennyit adni hajlandó. ... Az asztmás gyerekek ezzel a beállítottsággal tökéletesen összhangban vannak a modern társadalommal, ahol egyre több ember egyre többet igényel magának, mégis az az érzése, hogy nem kapott eleget."
Jaj, lehet, hogy tényleg asztmás vagyok...
De: a felsorolt tényezők adottak. Szóval, ha ezekre megtalálom a megoldást, akkor remélem (hopp, ismét 23:10...), hogy elmúlik végre a köhögés...
Inkább foglalkoztam volna a leltározási utasítással...

Dióillatú rózsa

Kolléganőm hívta fel a figyelmemet a levélből készíthető rózsára, s azóta láttam megjelenni több helyen is, sőt a bölcsiben is hajtogattak a több idővel, de leginkább kevesebb köhögéssel bíró anyukák (miattam gyorsan leléptünk...). A dió lehulló levelei most gyönyörű sárgák, adták magukat...
Kingának és Nikinek. És a mamának, akinek kedvence volt a sárga rózsa.
Nálunk is három készült... :)

"Biztos kezdet" a bölcsiben

Szeretem ezeket a programokat a bölcsiben. Szülő a gyerekkel együtt közösen játszva, alkotgatva ismerkedik a többi bölcsissel, szüleikkel és persze a gondozónénikkel.
Gondozónénik előadták "Az alma" mesét, majd közös éneklés következett, melyet Pandita olyan áhítattal szeretett volna hallgatni, hogy folyton rám szólt: Anya, te ne énekelj...! (Nem bírom a kritikát...!) Aztán nekiálltunk a sünik elkészítésének. Szerencsére, mert alig bírtam őket visszafogni, meg ne egyék idő előtt az alapanyagokat... S miután munkahelyről idő előtt eltávozva hazarohantam a fényképezőgépért, hogy most már csakazértis megörökítek egy ilyen délutánt, a sünikészítés közepén szembesültem azzal, hogy totál lemerült a gép. Úgyhogy sajnos a lelkes alkotókat nem tudtam megörökíteni, pedig végre Sandus nem lógott rajtam végig, és borzasztó helyesen mutatta nekünk, hogyan készül a süni. Itthoni kép a művekről:

A mégnálamislelkesebb anyukák gyerkőceinek sünijei sokkal szabályosabb tüske elrendezéssel bírnak, de úgy éreztem, ha egy fogpiszkálót is arrébb helyeznék, csorbulna gyermekeim önmegvalósítása. ŐK csinálták. A baloldalit Pandita, jobboldalit Bálint. Igen... :)

Merre menjünk haza...?

Kulcskérdés délutánonként, merre menjünk. Mivel az ovi-bölcsi nincs túl közel, több úton juthatunk haza. Egy darabig azért fix az út (értsd: nem kell emelkedőre felhajtanom, forgalmas kereszteződésben balra kikanyarodnom...), de aztán választhatnak, merre tovább. Általában felváltva mondhatják meg az irányt, már ha nem felejtem el, hogy előző nap éppen ki választott. És van, hogy sehogy sem tudok visszaemlékezni... Na, akkor vannak nehéz percek... De szerencsére B. talált megoldást...:
- Figyelj Anya, holnap majd én mondom meg, hogy merre menjünk, tegnap meg a Vanda...!

De akkor mit csinálok ma...???

Hejj, Gyula, Gyula, Gyula...

Ha már a Kolbász-fesztivál kötelező program nálunk (tekintettel Apa békéscsabai származására), akkor Gyulát sem hagyhatjuk ki...
A várat gyönyörűen felújították, a gyerkőcök nagyon élvezték, és nagyon érdeklődőek voltak. Bálintot leginkább a kincsek érdekelték, és minden nagyobb ládát vagy hordót a legszívesebben megkaparintott volna, hogy abban gyűjtögethessen. Az a vas pénzes hordó..., hmmm...!
Sandita meg a legtöbb helyen félt, és "menjünk ki", és "keressük meg a királynő babaágyát" - kiáltásokkal nyargalt teremről-teremre.
Aztán fent a sok zászló között igazán magára talált, a magyar zászlónak már lentről is ujjongva örültek, nade ennyi zászló között ott fent..., hát, nagy volt az öröm...!
Így gondoltam itt az idő: "Na, a mi családi zászlónkon mi legyen...?"
Mi volt a válasz, kórusban?
HÖRCSÖG!



Hogyan veszíthetünk el harminc hónapot néhány szempillantás alatt?

Legalábbis majdnem...
Nagy előnye a tizenkilenc hónapnyi különbségnek, hogy hamarosan összenőnek... Addig ugyan van egy-két dolog, amihez a nagy már túl nagy, a kicsi meg még túl kicsi, de azért csiszolódnak. Ami a motorozást illeti csiszolódhatnának gyorsabban is, mert B. elhúz, V. pedig - ha nincs kedve - egy-két lökés után átadja a motort, inkább sétál. Na, ekkor érjük utol a nagyobbikat...! Apropó, elhúz. Nagy dilemmám ez. Mert végre mehetnének, kihajthatnák magukat. Szerencsére viszonylag csendes az utcánk. De az útra vágynak, azt azért mégsem. Marad a járda. Döccenőkkel, lejárókkal, de mégiscsak biztonságos. Abb. De azért mégsem járja, hogy B. elhúz, Vandust húzom magam után, nagy nehezen inkább visszaül a motorra, még látom, hogy B. elkanyarodik, s többet nem, megfogadom: soha többé motorozás, őszülök, hajam hullik, tuti elfenekelem, ha utolérem, és ... ott ül a piknik-padon, lógatja a lábát, mit hoztunk enni? - kérdi, és nagyon nagy fiúnak érzi magát, mert kétszáz métert megtett egyedül. Úgy, ahogy együtt szoktuk. Persze természetességétől és mosolyától elszáll a haragom, csak szóbeli a fejmosás, és jön az ígéret. És az emlékeztető a rémálomra.
Tökfaragós időszak, két éve. Szomszéd kertje teli tökkel. Persze, ad, csak menjünk át kiválasztani. Elindulunk. Két háznyira. B. egy motoron. Szomszéd kislány még egy motoron. V. babakocsiban. Kiválasztjuk, bepakoljuk. Motorosok indulnának. Még várunk, szomszéd bácsi beszél. Ingyen tök, hallgatjuk. Motorosok türelmetlenek. Két háznyi. Harminc méter. Menjetek! Csak a járdán! Utolsó mondatok. Már nagyon mennék. Motorosok haladnak szépen. Közvetlen szomszéd autója gurul el mellettünk. Látom a szemem sarkából. Tovább hajt. Már csak egy háznyi, és bent vannak. Két parkoló autó az út szélén. És szomszéd bácsi tolat. Köztük. Tooooolaaaat! És fellöki. Látom, ahogy a harminchónapos eldől. Ééés méééég mindiiiiig tolat...! Nincs hang. Csak a gondolat: van feje, arca, keze, lába...? Mert még mindig tolat, és nincs sírás. Rohanok, végre meglát, kapcsol, és előrehajt. És még mindig nincs hang... Felkapható, felkaptam, végre sír...! Arca megvan, keze-lába fáj, de mozog. Még jó, hogy olyan sok ruha van rajta... Szomszéd bácsi mentegetőzik, nem látta. Már tudom, de kit érdekel...! Csak lássam a kis testét, rohanunk haza. Oké, tíz métert. Megúsztuk, csak az ijedtség marad. Pár hétig, mert utána újra hajtaná a motort. Nekem viszont ez örök rémálom lesz. Az is, hogy mennyire hagyjam menni... És hol hagyjam menni... És gyakorlatilag ott voltam mögötte, mégis megtörtént a baj. Grrrr... Aztán ott a másik tényező is: Pandita. Akit úgy otthagytam a rohanásban, hallgatólagosan a szomszéd bácsira bízva... Nem kellene rágódnom rajta, de nem tudom a biztos választ, ha nincs ott a tökös bácsi, akkor tudtam volna rohanni babakocsistól...? Nem kellene rágódnom rajta...
A kis harminchónaposunk azóta négyésféléves, és idén már ő maga faragta a tököt... De nem a szomszédtól hoztuk...

Gesztenyéink - dióhéjban

Először színeztünk. Szombaton gesztenyebarna lettem, a gyerkőcök pedig clip-art módosítást kaptak. Bálint alkotásai, egy korábbi és egy későbbi:

Jól látom a fejlődést, és ez olyan szívmelengető. Igaz, a két kép között csak egy éjszaka a különbség, valamint anya-óvónéni jelenléte... :) A memóriája jól vizsgázott, előző este így színeztem én is...

A gesztenyepüréből igazi sikere a tejszínhabnak volt, kicsit úgy jártunk, mint a dióssütikkel: "gesztenyepürét kérek, de csak tejszínhab legyen...!" Így aztán a gesztenyegolyókat már reszelt babapiskótával, vaníliás cukorral és kakaóval dobtuk fel. Örültem neki, hogy újra megjött B. kedve a szakácskodáshoz...

És a pici mit csinált...? Pusztította a golyócskákat... :)

És készültek az ablakba gesztenyegyerekek is... 

Kicsit büszke vagyok, a papírok nem álltak két évig a polcon... :)

(A tavalyi Barkácsötletek - Tarkabarka ősz füzetében volt hasonló, végülis az arcok, és a sapkák maradtak meg az eredeti szerint...)

Tádé ágya...

... Vanda-lila.
Amit ugyan a kép nem nagyon ad vissza, de igaziból gyönyörű szín. Az a szín, amire a kisasszony azonnal ugrik. Legyen az játék, ceruza, filctoll, szappan, vagy melltartó. Ez utóbbin a nagyáruház biztonsági őre nagyon-nagyon vigyorgott...
Cicapapának pedig örök hála az újabb remekművért... (és nem utolsó sorban a gyorsaságért... :)  )

Gyere Velem gesztenyézni...

"Apa, írjuk ki ránk, hogy mi vagyunk a ven-dé-gek...!" - nézett nagyon komolyan Sandita, aztán csak ámultak-bámultak, milyen rengeteg autó és ven-dég érkezett a Gesztenye-ünnepre. Gyönyörű időnk volt, nagyot sétáltunk, gesztenyés sütit ettünk - módjával, mert elég drága volt, sült gesztenyét csemegéztünk - volna, kicsit lelkesebben, mert elég égett volt, és inkább volt utánmelegített, mint frissen sült, de ebből végülis a gyerekek sokat nem észleltek, azonban úgy elfáradtak a kirakodóvásár végére, hogy még az ugrálóvárba sem mentek be, csak fújtunk egyet és indultunk vissza - hogy a szorgos munkával gyűjtött zsebpénzből harcos kardot és magyaros pajzsot vegyünk, meg nyalókát, ki-ki vérmérséklete és érdeklődési köre szerint, de legalább gyorsan leértünk...

A hétre azonban adott a téma: gesztenyés színező, gesztenyepüré, készítünk ablakdíszt és lesz igazi sült gesztenye, csakhogy ne szaporodjon B.-on a harapás, V.-n a karmolás... Közeledik a Kolbász-fesztivál is, még nem tudom, hogy akkor kolbászokat színezzünk-e majd, vagy malackákat...?

Gyerkőc a családban - anyák contra apák

A tízéves évfolyamtalálkozó beszámolóinak többsége a családokba érkező gyerkőcökről szólt. Nem is akárhogy...! Sokatmondó beszámolók voltak...
Az apák részéről:
"Az elmúlt öt évben nem történt változás. Ugyanaz a munkahelyem, ugyanaz a feleségem. A kisfiam hároméves, a kislányom egyéves."
Az anyák részéről...?
"Az elmúlt öt évben teljesen megváltozott az életem. Jelenleg otthon vagyok a gyerekekkel, a kisfiam hároméves, a kislányom egyéves."
Hogy is van ez...? :) :) :)

A tömeg gyógyító varázsa

Harmadik hete nem múlik a köhögésem...
Volt már méz, hagymatea, fokhagyma, antibiotikum, probiotikum, köptető, allergia elleni tabletta, orrspray, mellkaskenőcs, felpárnázott alvás, négyórányi gyerekmentesség... Talán egy láz kellett volna még az elején...
De most úgy döntöttem bevetem a nehézágyút.
Elmegyek újra dokihoz.
Mivel időpontot prompt úgysem lehet kapni (nem is értem, lehet, bejelentkezek november-december hónapra előre, hátha beteg leszek, ha meg nem, akkor lemondom. Egyébként gondoltam már arra is, hogy csípőprotézis műtétre is bejelentkezek, mert ha közel két év a várakozási idő, akkor ki tudja...)
Szóval hiába is hívnám fel, hogy adjon időpontot délelőttre, már minden időpont foglalt, így csak sorszámhúzással lehet menni.
A legjobb gyógymód.
Mert ha meglátom a kétszáz embernyi hosszú sort, már nem is köhögök annyira és inkább - mintegy varázsütésre - gyorsan meggyógyulok...

Utózönge...

"Anya, szólj a Korcz bácsinak, hogy jöjjön át a markolójával és hozzon dömpert is. Ki kell ásni egy nagy gödröt a kertben. És játszóház lesz ott, hogy ne kelljen elmenni itthonról. Na, Anya, szóóóólj mááár nekiiii! Olyan jól elterveztem, meg kell csinálni...! Szóóóólj mááár!"
Nnna, ennyit arról, hogyan teljesítsük a gyerkőcök kívánságait...
Mert egy dió-ünnep még oké, nade biztosan szeretnék én is játszóházat építeni a kertünk helyére...?

Szőlő dióból

Dió-ünnep - 1.0

Kívánság szerint.
Illetve majdnem, mert a fiatalúr reggel azzal kezdte: "Anya, van olyan süti, amiben nincs dió...?" - merthogy inkább olyat enne... :)
De csak olyan volt, meg sok vendég, meg szalag, meg zászló, meg lufi, meg játék, meg tábortűz és Apafőzte-bográcsos.
Legkedvesebb pillanatok:
- Mikor tizennégy pici kéz gazdája nyújtózkodott előttem az aranydió-osztásnál...
- Mikor Sandita az egyetlen aranydióját a nyakamba akasztotta...
- Mikor tizennégyen ültünk a vacsoraasztalnál, csendben falatozva...
- Mikor M. átölelt a búcsúnál...
Jövőre újra, megvalósítva az idén elmaradt ötleteket is... :) Elsősorban fényképezésileg, mert most csak ennyit sikerült megörökítenem, még az elején, úgy magával ragadtak az események:

"Milyen jók a gyerekeid...!"

- fogadott a kolléganőm, akivel előző este összefutottunk a boltban. "Én hiába mondtam a sajátjaimnak, hogy  jöjjenek mellettem!Mondtam nekik, nézzék azokat a kicsiket, milyen szépen mennek az anyukájuk mellett, de rám sem hederítettek!"
Nos, az a szerencse, hogy tíz perccel később már nem látott minket.
Amikor leparkoltunk az önkiszolgáló pénztáraknál.
És Pandita elkezdte nézegetni a visszajáró pénz helyét.
Mert Bálint nem engedte, hogy nézzegesse. Arrébb lökte.
Na, az önkiszolgáló pénztárral úgyis csak stresszelem magam, mikor mihez szabad és nem szabad hozzáérni, így két lökdösődő gyerek mellett kezdtem magam frusztráltan érezni.
De csak lökdösődnek, hát próbálom őket szétválasztani és bevonni.
Aztán összevesznek, hogy éppen ki húzza le a vonalkódot. Vagy ki pakoljon.
És tovább lökdösődnek.
Így nem ússzuk meg a gép követelődzését a hivatásosak után.
Aztán Pandita megunja a lökdösést, és megharapja Bálintot.
Akinél elszakad a cérna, és vissza akar harapni.
Persze nagy visítások közepette. És még egymás haját is szó szerint tépnék.
A gép pedig újra elkezd követelődzni, de a hivatásos nagyon nem ér rá.
Már mindkettő bőg, így kimentem a helyzetből egy felemeléssel Panditát. Merthogy ő a könnyebb.
Ezt kihasználva viszont fejen akarja rúgni Bálintot, aki viszont szétkarmolná a kisasszony lábát.
Oké, a kimenekítés nem jött be.
Hagyjuk a vásárlást, próbáljunk a boltban gyereket nevelni. Leguggolok hozzájuk, igyekszem a szép szavakkal, de csak rugdosnak. Mármint egymást.
Oké, akkor végezzünk gyorsan a vásárlással. Mindezt lehetőleg már úgy, hogy fel se kelljen néznem, mert már nagyon szerettem volna láthatatlanná válni.
Félszemmel próbálom követni, hogy melyik kezdi újra a rugdosást, de már elveszítettem a fonalat, így csak azt hallom, hogy Pandita ordít a hátam mögött, mert nagyon megrúgta Bálint.
Oké, utolsó áru, és egy utolsó kétségbeesett próbálkozás, hogy a pinguit ugyan meg nem ehetik, ha nem hagyják abba. Így már csak bőgtek, hogy igenis kérik...
Felnézni továbbra sem mertem, csak a biztonságos kijáratnál...
De szerencsére a kolléganőm ezt már nem látta. Ezért büszke vagyok arra, hogy milyen jók a gyerekeim... :)

Tudtam én,

hogy valamit nagyon rosszul csinálok... De hogy ennyire...? :)

Na, de ma estére mindent beleadtam...:

Elkészült a finom vacsora, figyelembe véve, hogy az elmúlt napokban a ház urának nem volt tökéletes a gyomra. Egész nap rágondoltam... (többnyire azért, hogy vajon mikor hív már azügyben, hogy elrendeztem-e a megkérdőjelezhetően magas vízfogyasztásunk számláját). Felkészültünk a fogadására. 3in1-t elfogyasztottam 15 perc alatt, miközben oda-vissza leszedtem a másikról az éppen harapót, és nyertem valós 5 percet a hideg-langyos-meleg-meleg-forró játékkal. Ja, nem, közben három percet magyaráztam, hogy nem az a poén, hogy ők dugják el és aztán én mondom, hogy hol keressék, bár a siker így gyorsabb, valóban. Szóval friss és üde lettem. Megigazítottam a sminket (elkentem a csokimaszatot alapozás gyanánt), és szalagot tettem a hajamba. Ezen leginkább Sandita akadt ki, mert az egyetlen szalag, amit hirtelen találtam, a babája szoros tartozéka volt, de a cél szentesíti az eszközt... Megbeszéltük, hogy senki nem kiabál, ha hazajön. Oké, mondta Bálint, de akkor Minimax. Kikapcsoltam a háztartási gépeket - ja, nem is kapcsoltam be, hétvégéig pihennek... Aztán begördült a kocsi, álltunk az üvegajtó mögött boldog mosollyal az arcunkon, hazaért...! Mondjuk nem ártott volna a kulcsot visszafordítani, mert akkor a belépési lendülettel nem kenődött volna fel az ajtóra, de majd ezt még gyakoroljuk. Sűrű bocsik és nagy mosolyok közepette beengedtük, mire megkérdezte: mi van, mennyit költöttél? Ígyhát én már nem kérdeztem semmit, örültem, hogy későn ért haza, hagytam pihenni, ellazulni, a helyemet megtaláltam a gyerkőcök fürdetése, altatása, konyhaelpakolása... mellett, most pedig, miután kialudta magát, könnyek között vihogva olvastam fel neki az 1955-ös ajánlást. Reakció: "jó, ez így jó...!" 

Csak egyet nem értek: miért kell a szalag a hajba...?

Akinek még minden olyan egyszerű...

az Pandita...:

Beszélgetünk a Dió-ünnep részleteiről. Vendégek, mitegyünk, mitigyunk, mitjátszunk. Mivel a tábortűz, mint sarkalatos pont, előre meghatározza, hogy szabadtéri programról lenne szó, jöttek az aggódásaim:
- Jaj, mi lesz, ha rossz idő lesz?
A kisasszony, sűrű bólogatások közepette:
- Akkkkkooooj.... mindenki.... hosszú ujjúban lesz....
Ja-ja. Tényleg.

A negyedóra, félóra, tízperc, azonnal, ha Anya szól - mint az idő múlását, és ezáltal kedvenc tevékenységeik lassankénti befejezését jelző kifejezések nem túl megfoghatóak Pandalinda számára, így a hintázás végeztére saját időmérőt talált ki:
- Anya, majd bemegyünk a házba, ha belányosodik ott.... - és mutatja a ház mögött, az ég alját...