Kézzel írott guruló gyöngybetűk

érkeztek...! Nagyon-nagyon szépen köszönjük, hatalmas volt az öröm!!! :)
Nem sikerült elkapnom a legeslegjobb pillanatokat, de itt vannak a hálás mosolyok:

R.-nak (aki gyönyörűen ír!)

K.-nak (aki ovis, és "tuuud ííírniiiii????")

Köszönjük Domi! :)

És: megsértődik...

mert nem vehet fel lila hosszú ujjú pólót a kismedencézéshez:

mert nem lehet ő a menyasszony a bábszínházban:

Kettőből kettő,

azaz hipermarket:Zs. 2:0.
Mert amikor azt gondoltam, hogy most már tényleg minden hibát ki tudok küszöbölni, akkor:
1. A hálós krumpli vonalkódját nem olvasta a gép, lemérni nem lehetett, így a hivatalos munkatárs pötyögte be a számokat.
2. És amikor azt gondoltam, hogy egy péktermék és egy 3in1 megvásárlása már tényleg nem lehet gond, akkor a pékáru besorolása okozott problémát: kifli vagy bagett, így ismét a hivatalos munkatárs segített. Jó, idővel biztos megtaláltam volna, de órákig nem állhattam ott...! Mármint a hivatalos munkatárs szerint.
Szóval, azt hiszem ez most rögeszmém lesz, de csakazértis lesz egy kettő terméknél többet sikeresen megvásárló tranzakcióm...!
(Naná, hogy csak figyelemelterelés a valós problémákról... :)  )

Bank of Harpagon

Naponta többször megszámolja a perselye tartalmát. Összead, kivon, kezd egészen jól alakulni a számfogalma. Kedvenc játék: Ötmegöt? Tíz. Tízmegtíz? Húsz. Húszmeghúsz? Negyven. Negyvenmegnegyven? Nyolcvan. Nyolcvanmegnyolcvan? Százhatvan. Százhatvanmegszázhatvan? Háromszázhúsz. Háromszázhúszmegháromszázhúsz? Hatszáznegyven. Hatszáznegyvenmeghatszánegyven? Ezerkettőszáznyolcvan. De lassan hagyd abba. Ezerkettőszáznyolcvanmegezerkettőszáznyolcvan? Azö, azö kettőezerötszázhatvan. Mennyikettőezerötszázhatvan? Kettőezerötszázhatvan. De mennyi? Kicsit több, mint tizenkettő hidas pénz. 

Persze ezzel a párbeszéddel vezetés közben szórakoztat. Úgyis csak üldögélek ott elől... :)

"Anya, meséld el, hogy

mit csinált a Kinga lábával a paci...!" - kérlel Pandita. Mert kedvenc meséje lett, hogy patkótisztítás közben a kolléganőm lábára rálépett a paci. Átéli és mutatja minden mondatát, mint egy mutogatós mondókának... És mondja a végén: meggyógyul és már nem fáj... :) Remélem tényleg nem...
Ahogy neki is elmúlik talán lassan a hányás/hasmenése. Pohárnak használta a medencét... Még soha nem hányt így (egyébként is talán csak másodszor a kétésfélév alatt), hasmenése pedig olyan volt, hogy dokihoz készülve háromszor pelenkáztam át, pedig azt mondta, csak pisi jött. Hát nem. De úgy néz ki, talán mára már kiürül belőle... Erős kislány nagyon...

Kérsz egy karéj kenyeret?

Csak azért, mert sikerült reprodukálnom, és így második alkalommal Bálint közölte, hogy ez "isteni" és "ezerhatszázmilliószázat" meg tudna enni belőle:

A héten már a harmadikat sütöttem, két különböző recept alapján. A huszadikai nekem kicsit édes lett, inkább kalácsosra sikerült, bár Apa szerint a legjobb kenyér volt, amit hosszú idő óta evett.
Aztán próbálkoztam Limara receptjével és formázásával, ez számomra tényleg tökéletes végeredményt adott. Mondjuk a burgonyapehely kimaradt és csak BL80-assal készült, de szuper lett. A sütéshez belülről jól benedvesített sütőzacskót használtam (erre totál rá vagyok cuppanva, oldalast csak ebben sütök, és azóta apukám is újra eszi...), 45 percig 190 fokon, majd még 10 percig 200 fokon pirítottam. Ropogós, kellően vastag héjú, cserepes, finom bélű, kipróbálandó...

Idill 14.30-kor

Nnna, ezt már szeretem... :)

Játszunk pénztárost!

Mekkora ötlet már a hipermarket részéről...!
Nagyon siető, pénztárossal kommunikálni nem vágyó, gyerkőcöt szórakoztatni kívánó, új munkakört kipróbálni szándékozó, vagy önmegvalósításra törekvő vásárlók részére szabad a pálya: játszhatnak pénztárost...
Diákként a nyári pénzkeresések közül kimaradt eme munka, s bár a bankban volt részem pénzkezelésben, de azért vonalkódokat leolvasgatni, szatyorba pakolgatni, súlyt mérni és kódot keresgélni igazi kihívás, így, ha lehet és van szabad önkiszolgáló kassza, akkor beállok. (Na, erre mondaná a grafológusom, hogy hagyjak már mást is kibontakozni... :) ) Bevallom, nem egyszerű munka ez, mert gyakorlatilag még mindig szükségem volt az ott segédkező hivatalos munkatárs segítségére:
- saját táskát nem lehet "csakúgy" a súlymérő felületre rakni, mert egyébként visít a gép,
- mindent azonnal rá kell rakni a súlymérő felületre, mert egyébként visít a gép,
- alkoholt vásárolni csak engedéllyel lehet, mert egyébként visít a gép.
De egyébként, hajrá-hajrá...!

A tűzijátékról

Szeretik nagyon a tűzijátékot a gyerkőcök, bár élőben még nem nagyon tudták élvezni, annak jóval lefekvésidő után kezdődő volta miatt... Biológiai órájuk olyannyira beállt, hogy hiába is próbálnánk őket ébren tartva tűzijátékos rendezvényre vinni, látván, hogy sötétedik, követelik, hogy induljunk már haza. Persze ennek ellenére otthon azért azonnal nem alszanak el... grrr....
Mivel vasárnap a huszonegyórás Mága Zoli bácsi koncertet sem bírták, csak öt percig (pedig egyébként nagy kedvenc...!), így a huszonkétórás tűzijátékkal már nem is próbálkoztunk. Majd a fővárosit a tévéből...!
Oda is kuporodtunk a tévé elé, indultak a petárdák, jöttek a gyönyörű fényjátékok, majd egy perc után B. felkiáltott:
- Ó, valakinek esküvője van...! - és elrohant játszani.

Első kenyerem

Kicsit lepényes laposságú, de kizárólag kézi munka, nagyon jó ízű és ropogós héjú lett. A többin még dolgozunk... :)

Csúszda alján tapsikoló anyukák

Sajnálom szegény gyerkőceinket. Rendkívül ingerszegény környezetben élnek, és rengeteg dolgot nem szabad csinálniuk. Nem járnak finn nyelvórára, nem mehetnek ki a kertkapun egyedül, hogy bóbitát szedhessenek az árokparton, stb, stb. Ha elmegyünk (már ha elmegyünk...) játszótérre, nem ülök le egy padra könyvet olvasni, hanem megyek velük hintázni, labdázni, golyót gyúrni, stb. És csúszdázni. Igen, a csúszda alján tapsikoló anyukák közé tartozom. S mivel sokszor néznek rám más, beszélgető-könyvetolvasós szülők gyerekei is vágyakozva, - hát őket is megtapsolom... Szeretem a hálás mosolyukat. Lehet, hogy nagyon a gyerkőceinken ülök, de jó együtt megélni a dolgokat. Már úgysem sokáig tartanak ránk igényt.
Az viszont egészen biztos, hogy az elengedést nem a "házstrandokon" fogom elkezdeni. Komolyan nem is értem, hogy más szülők hogyan csinálhatják ezt.
Még tavaly történt, hogy a győri "házstrandon" jártunk. Már amint elfoglaltuk helyünket a gyerekrészlegen, kiszúrtam egy kislányt, 4 év körüli lehetett, aki bugyi nélkül, félpucéran rohangált egyedül a felnőttmedencék között. Alkotván magamban egy nem túl pozitív véleményt, belevetettük magunkat a játékba. Egyszercsak a kislány megjelent a gyerekmedencében, ami éppen kiürülőben volt, csak mi hárman voltunk még ott. A kislány egyedül jött. Még csak kukucskáló, nyaknyújtogató felnőttnek sem láttam nyomát. Játék játékot követett, a kislány csúszdázott, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve visszafelé mászott fel csúszdán. Fém és csupavíz. Gondolom (mert nem őt figyeltem folyamatosan) nagyjából a harmadik lépés után megcsúszott, és elöntötte az arcát a vér. Mondom, sehol egy felnőtt. Saját gyermekeimet kipakoltam a medence szélére, egy határozott "itt maradtok" kíséretében (elég határozott volt, mert maradtak...), kislányt kikaptam, fél zacskó popsitörlővel törölgettem, szóltam az arra sétálóknak, hogy keressenek elsősegélyest meg SZÜLŐket, mert nem az enyém. Próbáltam megnyugtatni a kislányt, de szlovák volt, nem értette, mit magyarázok. Szülők még mindig sehol. Az elsősegélyes is órák múlva ért oda (na, jó percek, de nagyon hosszúnak tűnt az idő), de még a szülők előtt. Nem értem, hogy lehet egy ilyen pici lányt (mert hiába négyéves, még kicsi) csúszós padlón, medencék között szaladgálni hagyni...! Hidegráz ettől...
Mégsem egyedüli az eset. Tegnap a kiliti házstrandon jártunk. A legjobb eddigi hely. A medence nem nagy, de jó a csúszda, meleg volt a víz, leér mindkét gyerek lába, Vandának nyakig ért a víz, Bálint tudta gyakorolni a bukfenceket, közvetlen mellette volt a szauna, szóval minden adott volt. Még Bálintnak egy kis "barát" is, akivel először összevesztek a labdán, aztán nagy nehezen elviselték egymást, mert mindketten tudtak vicces dolgokat csinálni. Node: kisfiú itt is egyedül. Egyszercsak jön az anyukája: Kijösz? Nem. Maradsz itt? Igen. (Anyuka rámnéz, elfordulok, bocsi, de nekem már van kettő, nem figyelek egy harmadik vadidegenre is... Anyuka toporog...) Na, jó, maradj itt. Tudod, fürdés után zuhanyozni kell... Szerintem kérdőjellé kanyarodtam a víz alatt: most tényleg itt hagyja? És otthagyta. Kérdezem a kisfiút, hova ment az anyukája. A hotelba. Hány éves vagy? Nyáron még négy voltam, most öt. Hát, nem hiszem el....! A kisfiú jó egy órán keresztül egyedül játszott-mászkált.
Sajnálom szegény gyerekeinket..., de akkor sem...

Oviba készülve

Letelt az oviszünet szabadsággal kombinált utolsó két hete. Bátorkodtam ezt tegnap este meg is jegyezni. Így hajnalban Bálintom óriási hányással ébresztett, melynek végén némi kétségbeeséssel ötvözött határozottsággal kijelentette: "Anya, így nem lehet óvodába menni, ugye..?!"
Nem gyomorrontás volt, csak azt a fél liter vizet hányta ki, amit előtte éjféltől megivott...
Alig várom, hogy lássa, visszatérhet imádott Lepke-csoportjába...

Mint egy falat kenyér,

úgy kellett az a telefonbeszélgetés. Kisüt a nap, kisimul a ránc, fülig ér a száj...
Tarthatna órákig, de pár perc, és vége...
Marad a mosolygó szem és a várakozás... a következő beszélgetésig...

Öt éve

ezen a napon jelentősen megnöveltem munkahelyem vízfogyasztását.
De minden az augusztus 10-i pénteken kezdődött, határidővel, szabadságon lévő közvetlen felettessel, egy értetlenkedő, keresztben lenyelős, idős, korábbi igazgatóval, és a vele folytatott telefonbeszélgetéssel, amikor is a viszonylag újonc beavatódott, egy több 10 perces győzködés és "olajozás" során csak megugrotta a lecet, kissé lezsibbadt, s ennek az lett a végső hatása, hogy fájdalomcsillapító injekció nélkül tűrte a fogorvosi kezelést. Igaz, a legnagyobb fájdalomcsillapításra akkor lett volna szükség, mikor a vadházasságban élő fogorvos párját megláttam a várakozóban a pamlagon heverni legalább nyolc hónapos pocakkal. Mivel kőkeményen dolgoztunk első csemeténken (már második hónapja... :)  ) nagyon kiakadtam, hogy nekik persze már összejött, pedig nem is..., mi meg... Végülis még a könnyem is kicsordult a fogorvostól visszafelé a munkahelyemre, de igazi hisztim okát a hétvégén esedékes hormonális változásoknak tudtam be.
Aztán vasárnap este tovább értetlenkedtem, hétfőn pedig - hát igen, egész nap vedeltem, hogy minél többször mehessek a mellékhelyiségbe, s óránként rohanjak le szívdobogva páromhoz, hogy még mindig semmi. Jöhet a teszt...!
Jött, látott és győzött Bálint.

Kehidakustány jelentése

a wikipédia szerint egészen más, de mi maradunk azt hiszem ennél a változatnál... :)
"Anya, a kehida semmmmi máááást nem jelenthet, csak kelyhet. A kustány pedig fiiiinooommm huuuusika...!"
(Nem, nem éheztetjük... :) )
Ezenkívül jelenti még az idei nyaralásunkat, végnélküli fürdőzésünket, sokszormerülős pancsolásokat (csak azon izgultam, össze ne keverjem a kezeimet, és véletlenül Sanditát engedjem a víz alá bukni, a frissentanult úszóssal szemben...)
Négyéves szemével:

 

                     

A fürdő csúcshelye, ami a legjobban kikapcsolt, engem (és nemcsak Apa csillogó szeme miatt, nem akarok-e esetleg iszapbirkózni...). A legszívesebben még mindig ott dagonyáznék velük, olyan jót játszottunk...:

Mit adhat egy hullócsillag?

Megálltunk a kertben hullócsillagokat nézni. Persze nem mulasztottuk el felhívni a gyerkők figyelmét a kívánságokra sem...
Láttunk egyet tovatűnni. Bálint:
"Szeretnék egy nagy darab disznóhúst!"
Kitört belőlünk a röhögés (ez az volt, tényleg...).
"Nnna, ne nevessetek! Nem teljesül az álmom....!" - kiabálta felháborodottan, utána már csak azért volt mérgesebb, mert sehol nem találta a kívánságát.
Szóval, van még mit magyarázgatnunk... :)

Ha ő egyszer kinyitja a száját...

Hosszas készülődés után megjelent.
A: Vanduska, hová készülsz?
V: Nyaralni.
A: De oda nem most indulunk!
V: Akkor minek öltöztem fel?

???
:) :) :)

Értékmérő időmérő

Az elmúlt időszakban egy előadás, megbeszélés, találkozó vagy bármilyen más program értékét abban sikerült mérnem, hogy hány percig nem gondoltam közben a gyerekekre.
Most töltve az oviszünetes szabadságot, új időmérőm van, bár ennek inkább az utolsó szabadságom hatásai miatt lett létjogosultsága: hány percig nem gondolok a benti dolgokra. Mire fogok visszamenni...? Ha változtak is a dolgok, egy darabig önfeledt-nyugodt szabim tuti nem lesz...

Véletlen találtam...

... és milyen jó!

"Akkor, ott az út szélén, még nem tudtam, hogy kicsoda.
Csak valami olyasmit éreztem, hogy ezzel az emberrel jó lehet elindulni.
És megérkezni is jó lehet.
S a legjobb talán a közbeeső idő vele.
Az utazás."
(Shäffer Erzsébet)

Hát a kicsi mit csinált...?

Amíg bátyja nyaralgatott, Panduska kiképzést kapott sportból. Vagyis olimpiából.
Miután megismertettem őket a festéssel (tempera, vízfesték, ecset...) már tudtam, hogy hibáztam, és nem így kellett volna. Mert mivel is kezdtünk...? Kézlenyomattal. Azóta minden festés nagyjából öt-tíz-tizenöt perc után kéz-(kar...!!! időnként talp) festésbe torkollik.
Nagyjából így jártunk a sporttal is. Vízilabda-meccsel kezdtünk, magyarázgattam neki mi történik. A következő versenyszám valamelyik női úszás volt, s Pandita felháborodva kiáltott fel:
- Anya, valaki elvette a labdájukat...! Hol a labdájuk...?
Aztán helyes volt Gyurta Dani éremosztójánál is, a Himnusz alatt:
- Anya, mire vár a bácsi? Hm, mire vár?

Az első egy hét nélkülünk...

jól sikerült. Bálint határozottan jól érezte magát az ország másik végében. Szerencsére, mert bajos lett volna közel 400 km-re érte menni... :) De a viszontlátáskor csillogó szemét és kerekre olvadó arcát nem fogom elfelejteni... S tele van titokzatossággal, mennyi-mennyi izgalmas dolog történt vele...! Kiderült, hogy őt mindenki szereti, és ebben a nagy szeretetben bizony nagyot nőtt, tényleg, elérte végre a 100 centit! És ha véletlenül nem érteném reggel a mondandóját, hát biztos lehetek benne, hogy olaszul beszél, merthogy abból is kapott némi ízelítőt a nagynénjétől. S persze nem hagyhattuk ki utoljára még a strandot sem, ahol először Apa kétségbeesetten kapta ki gyerkőcünket a mélyvízből, amikor "az" vergődni kezdett a víz alatt, de miután mama is és B. is felháborodottan tiltakozott a további életmentésektől kiderült, a legény úszóleckéket is kapott, és a vergődés éppen egy víz alatti bukfencnek indult. Amit tud már előre is, hátra is, és még kézen is áll a vízben. Persze mindezt végig nyitott szemmel. Szóval: igazán jó kis nyaralás volt ez. :)

Sok hűhó semmiért...

.... szerencsére. A bölcsis csoport együtt marad, a megszokott dadusokkal. Hurrá-hurrá!
És ezen már nem ér változtatni...!
(Előzmény itt.)