Dió-ünnep

Két évig hiába kérleltem, nem nagyon hozta lázba a diószedés. Persze, kicsi volt, persze, más dolga volt, de tavaly azért már igen aggódtam, hogy soha nem fog nekem segíteni diót szedni. De idén nagyon ledöbbentem. Mondván, "Anya, ha párhuzamosan csináljuk, akkor előbb végzünk, és tudsz velem játszani!", ő állt neki elsőként diót szedni. És azóta is gyűjti, gyűjti, sőt ma reggel már azon töprengett, hogy milyen sok dió lesz, ha hazaér, és a "holnaptól óvodába sem megyek, mert három napig CSAK diót szedek..." szlogennel állt neki ismét szedni. Mivel családi programok és rendezvények szervezésében jeleskedik, kitalálta, hogy Dió-ünnepet fogunk tartani: "Meghívjuk Apát, Ancimamát, Cicapapát, Katust, Etamamát, Vandát, a Kingát, Lucát és mondd Anya (Minkát... :) ), Lilit és Maját, a Botit, a Nortont. Lesz dióssüti, meg diódobálás, diófáramászás, meg, na, jó dióhordás, meg zsákban ugrálás ha-ha-ha..., lesz mécses, meg sötétedés, tábortűz és szalagok."
Nnna...

Tovatűnő jelek...

Azon tűnődtem, hogyan is öntsem szavakba a blog számára...
Hogy halványodnak a jelek, és nem esik jól. Igenis fáj, hogy nem érzem... és igen... hiányzik. Nagyon. Persze tudtam, hogy eljön ez, de hiába, nem lehet rá felkészülni... Kezdtem belesüppedni...
És akkor a kisasszony elkezdett valamit szajkózni... Teljesen váratlanul... Földbegyökerezett a lábam... Persze, semmit nem volt hajlandó elmondani abból, hogy miért mondja, amit mond, csak szajkózta, vigyorgott és... de-de-dézett... Mert Anyának lehet...

Egy kis bizonyíték,

egy e-mailből, ha lettek volna kételkedők...

Szóval: hogy ez mi...?

Újabb hódoló...

a láthatáron... Vajon ellen lehet állni annak, ha valaki így közeledik:

"Kincsem! Legyél te a Hófehérkém, én pedig leszek a te királyfid...!"

Igen, ezt is egy majdnem hároméves mondta az én még inkább majdnem háromévesemnek.
Ej-haj Labda, jó lesz vigyázni...!

Tarhonyás tök

"De Anya, pedig olyan egyszerű! Megborsozzuk, megsózzuk, kell hozzá tök, meg tarhonya, három percig sütjük, és hét percig hűtjük. Na, jó lesz?"

23:10

Ez is a megmagyarázhatatlanok közé tartozik.
Gyakorlatilag szinte minden nap ránézek ebben az időpontban az órára-laptopra-teletextre, éppen amire...
Vagy a következő műsor kezdési időpontja ez...
Vagy éppen összeadunk a munkahelyen néhány számot, és ez a végeredmény...
Egyik egyetemista csoporttársam kapta útravalóul az édesapjától: "Mindig tudd, honnan jöttél...!"
Igyekszem én sem felejteni, szívesen is emlékszem vissza, de úgy tűnik, valamiért mégis mindig emlékeztetni kell...
A irányítószám kódolta városra...

Az átmeneti rend előnye,

hogy végre kilátszik a játékok közül Cicapapa műve!
Naná, hogy a következő lila lesz. Lila takaróval. Lila párnával. Lila lepedővel. És... lila pizsamával...

Asszociáció

Ha dúl a káosz...

akkor valahol el kell kezdeni...

De ez ismét csak önámítás...

Jajj nekünk...!

Sandita, ismét az esti elalvás helyett elmélkedve....
"Anya! Ha gyűrűt kapnék Labdától, akkor nagyon örülnék...!"

Véget ért...

... a kétszer háromnapos fejtágítás. Nagggyon okos lettem projektmenedzsmentből... Már csak azt kellene kitalálnom, hogyan hasznosítsam a megszerzett ismereteimet azon a problémás területen, hogy nem tudom belesűríteni a két, nap végére maradt, együtt töltött órába a gyerkőcök egészséges testi és lelki táplálását és fejlődését, a kötelező napi rutin ellátását, esetleg másnapra még egy kis főzőcskét, netán egy kis házimunkát, hosszas beszélgetéseket, ha már szegény Papa azonnal ugrik, ha szólunk neki, az utolsó pillanatban beeső Apát, s mindezt úgy, hogy televan a f...m (he-he, a fejem!!!) mindenféle értelmetlen, a misztikum, de legalábbis az ezotéria felé hajló, egyik jelentős problémakörét taglaló gondolatokkal, és egyetlen vágyam a vízszintes testhelyzet. Lehet, hogy inkább válságkezelő tréningre kellene járnom...

Sandita bölcsis napja

V: Játszottunk Labdával...! - csupa mosoly.
A: Mit játszottatok?
V: Cicásat.
A: Ki volt a cica?
V: Én.
A: És Labda?
V: A gazda.
A: És mit csinált a gazda?
V: Simogatta a cicát.
A: És a cica?
V: Nyalogatta a gazdát.

Remélem a bölcsis nénik a közelben voltak...

Arcjáték - tükrözve II.

illetve I., mert ez volt az első... Így utólag hallgatva, sokmindenért bocsánatot kérek tőlük, de imádom, ahogy figyelnek... :) Bálint itt 4 hónapos volt...

Arcjáték - tükrözve

Szökőkút

Imádom a kacagásuk...

"Helyre állt a régi rend..."

- mondta M. néni, mikor mentem Holdacskánkért az oviba. Láttam is, hogy kerek arca csupa öröm, jól érezte magát, és amit nem hallottam három hónapja: alig várja, hogy holnap újra mehessen...! :) Nyoma sem volt a reggeli bizonytalankodásnak: "hát, nem tudom, hogyan fogom magam érezni ma..." :)
Szilvácskánk is örült nagyon, végre Labda is ment bölcsibe. Új termet kaptak, ismerkedtek a játékokkal, új szokásokkal.
Délután csak fürdőztünk a bújásokban, este már altatni is alig kellett...
Legyen ilyen kellemes az évük... :)

Miért is vagyok olyan álmos...?

Miért is....?
Miért is...?
Ja.
A kiscsaj nem aludt el hajnal 5-ig. Nem, nem 4 órától. Nem is 3-tól. Nem is 2-től. Sőt, még csak nem is éjféltől. Hanem konkrétan fektetéstől. Este kilenctől.
Telihold, vagy front, vagy valamitől túlpörgött? Egyszerűen nem értettem. Pedig úgy értem haza délután 5-re, hogy csak 15 percre hadd húzzam fejemre a takarót, mert egyébként őrült migrén fog eluralkodni rajtam... De már akkor sem hagytak. Úgyhogy ez az éjszaka különösen nem esett jól. Pandita meg fájlalta a térdét, majd mindkettőt, aztán duruzsolt, játszott, nevetgélt, az sem zavarta, hogy töksötét van, ha lámpát kapcsoltam még élénkebb lett, nem tudom mi ütött belé. Most bezzeg nem dededézett, próbálta megvitatni a világ dolgait, ki, mikor, miért hogyan és mit dolgozik, miért van este, és mikor lesz reggel. Próbáltam mesélni, mellkason altatni, altatódalt énekelni (ez volt a legjobb: miért csendes éj? miért leszáll? Milyen tölgy? Milyen bérc alatt? Úgyhogy sokáig nem jutottam...) Semmi nem használt. Időnként bealudtam, de vizet kért, takarjam be (minek...?), hol a guji? hol a babacipő?... ááá.
Megyek délutáni szunyára...

Öngól

A ruhavásárlás. Hiszen az áruvédőhöz mindenképpen kell hivatásos segítség...!
Nade. Ma csak egy dolgot vettem, nem hibázhatok alapon. Hiszen egy fehér kenyér megvásárlása tényleg egyszerű, hétköznapinak tűnő feladat. Gondoltam is, hogy azért mégsem fogom a sikert olyan nagyon ujjongva megírni, mert csak egy valamit vettem, és arra nem ér, és olyan egyszerű is. Mint mozgó gyermek fogát mosni. Merthogy vonalkód nem volt rajta. Leizzadtam. Hát már egy kenyeret sem tudok megvenni segítség nélkül? Utolsó remény: pékáru választás, kenyérfélék (kicsit bizonytalankodtam):... nincs ott. ??? A leghétköznapibb fehér kenyér? Vissza: de nem, ez nem kifliféle, nem is fánk, nem is bagett... kétségbeesetten néztem a hivatásosra: áááá, legyint, nincs benne, és beüti fejből a 108-as kódot. Amit most már tudok, de holnap nem biztos, hogy az lesz...
Brühühü...