Találkoztunk...

Korán van, még egy óra. Hát sétálok... Először az öreg lakótelepen. Az Ifjúság útján. Ezt mindig viccesnek találtam.
Beleégtek a utolsó sorok és mondatok a szívembe. "Katika A koszorút Mandli néninek vidd át." "Persze - sóhaj - maradjon csak...!" Az utolsó találkozáskor mindig volt egy visszanézés. Csak akkor nem tudtam még... Ezért ma már óvatosan nézek vissza... Minden nagyszülőm az enyészet hónapjában (+ egy hét) ment el...
Átmentem a játszótéren, el az iskola előtt. Éppen jött a portás, fényes volt a tornaterem. Pillanatig haboztam, aztán továbbmentem. Fel a lépcsőn. Kosárlabda meccs volt, beengedett. Megnéztem Toldit, figyeltem az energiákat, aztán továbbindultam.
A fagyizó meglehetősen átalakult. Anno kis kerek ablakon át adták ki a fagyit, 1,50-ért...
Újabb játszótér, a fodrászat most férfifodrász, és jött a Munkásőr. Legalább tizenketten laktunk itt az osztályból. Általában csapatban mentünk haza. Folyamatosan váltak le az osztálytársak, mi az út legvégén laktunk. Néha azért volt, aki hazakísért, hogy ne mindig én érjek utoljára haza. És időnként oda-vissza kísérgettük egymást. A 7-es előtt kedvem lett volna leülni a lépcsőre, vagy meglátogatni O. anyukáját, mint amikor O. a tengerentúlon volt. De sötét volt náluk éppen. Aztán megálltam a Ház előtt, a hatalmasra nőtt juhar alatt, s a telefonkeresgetésem pont úgy hatott, mintha kulcsot kerestem volna. De ott már nincs hova.
Idő volt, lassan, nagyon lassan indultam vissza a 8-as előtt, az örök Papírírószer mellett, vissza a 4-eshez, a piac és az ABC felé, ami ma már talán CBA?
Majd jött az időutazás. Az osztály kétharmada ott volt, osztályfőnökkel együtt. Neki kicsit őszebb lett a haja, mindenki más ugyanúgy nézett ki. Tényleg. Ugyanúgy. Mert mit számít a fiúk megemberesedése, és a lányok festett haja a találkozás öröme mellett...?