Egy éve...

... felhívott telefonon kolléganőm. Sejtettem, hogy van valami, mert bár nagyon kedvesen elbeszélgetünk sokszor, de csak azért nem hívott soha, hogy megkérdezze, hogy vagyunk. Babát vár - derült ki nagyon gyorsan. Vele örültem, mert régen vágytak rá, de következő pillanatban előtört önző énem: és belém nyilalt a fájdalom. Vége lesz. Meg fognak találni. Nem akarom. De egy hét sem kellett és hívott az igazgató is. Vagy megyek, két hét múlva, vagy már nem biztos, hogy mehetek. Mit tehettem volna? Ovi-bölcsi kezdetig mama-papa bevállalta, hogy felváltva vigyáz a gyerkőkre. Hála nekik érte, így utólag is, meg örökre is. S hogy jó döntés (egyáltalán: döntés?) volt-e visszamenni? Nem. Nagyon nem. Semmi értelme nem volt, munkahelyi létszámgazdálkodásilag sem. Utólag okos az ember, de nem hagynám magam többet megzsarolni. Gyönyörű félévüket hagytam itthon, és nagyon hiányoztak...