Csúszda alján tapsikoló anyukák

Sajnálom szegény gyerkőceinket. Rendkívül ingerszegény környezetben élnek, és rengeteg dolgot nem szabad csinálniuk. Nem járnak finn nyelvórára, nem mehetnek ki a kertkapun egyedül, hogy bóbitát szedhessenek az árokparton, stb, stb. Ha elmegyünk (már ha elmegyünk...) játszótérre, nem ülök le egy padra könyvet olvasni, hanem megyek velük hintázni, labdázni, golyót gyúrni, stb. És csúszdázni. Igen, a csúszda alján tapsikoló anyukák közé tartozom. S mivel sokszor néznek rám más, beszélgető-könyvetolvasós szülők gyerekei is vágyakozva, - hát őket is megtapsolom... Szeretem a hálás mosolyukat. Lehet, hogy nagyon a gyerkőceinken ülök, de jó együtt megélni a dolgokat. Már úgysem sokáig tartanak ránk igényt.
Az viszont egészen biztos, hogy az elengedést nem a "házstrandokon" fogom elkezdeni. Komolyan nem is értem, hogy más szülők hogyan csinálhatják ezt.
Még tavaly történt, hogy a győri "házstrandon" jártunk. Már amint elfoglaltuk helyünket a gyerekrészlegen, kiszúrtam egy kislányt, 4 év körüli lehetett, aki bugyi nélkül, félpucéran rohangált egyedül a felnőttmedencék között. Alkotván magamban egy nem túl pozitív véleményt, belevetettük magunkat a játékba. Egyszercsak a kislány megjelent a gyerekmedencében, ami éppen kiürülőben volt, csak mi hárman voltunk még ott. A kislány egyedül jött. Még csak kukucskáló, nyaknyújtogató felnőttnek sem láttam nyomát. Játék játékot követett, a kislány csúszdázott, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve visszafelé mászott fel csúszdán. Fém és csupavíz. Gondolom (mert nem őt figyeltem folyamatosan) nagyjából a harmadik lépés után megcsúszott, és elöntötte az arcát a vér. Mondom, sehol egy felnőtt. Saját gyermekeimet kipakoltam a medence szélére, egy határozott "itt maradtok" kíséretében (elég határozott volt, mert maradtak...), kislányt kikaptam, fél zacskó popsitörlővel törölgettem, szóltam az arra sétálóknak, hogy keressenek elsősegélyest meg SZÜLŐket, mert nem az enyém. Próbáltam megnyugtatni a kislányt, de szlovák volt, nem értette, mit magyarázok. Szülők még mindig sehol. Az elsősegélyes is órák múlva ért oda (na, jó percek, de nagyon hosszúnak tűnt az idő), de még a szülők előtt. Nem értem, hogy lehet egy ilyen pici lányt (mert hiába négyéves, még kicsi) csúszós padlón, medencék között szaladgálni hagyni...! Hidegráz ettől...
Mégsem egyedüli az eset. Tegnap a kiliti házstrandon jártunk. A legjobb eddigi hely. A medence nem nagy, de jó a csúszda, meleg volt a víz, leér mindkét gyerek lába, Vandának nyakig ért a víz, Bálint tudta gyakorolni a bukfenceket, közvetlen mellette volt a szauna, szóval minden adott volt. Még Bálintnak egy kis "barát" is, akivel először összevesztek a labdán, aztán nagy nehezen elviselték egymást, mert mindketten tudtak vicces dolgokat csinálni. Node: kisfiú itt is egyedül. Egyszercsak jön az anyukája: Kijösz? Nem. Maradsz itt? Igen. (Anyuka rámnéz, elfordulok, bocsi, de nekem már van kettő, nem figyelek egy harmadik vadidegenre is... Anyuka toporog...) Na, jó, maradj itt. Tudod, fürdés után zuhanyozni kell... Szerintem kérdőjellé kanyarodtam a víz alatt: most tényleg itt hagyja? És otthagyta. Kérdezem a kisfiút, hova ment az anyukája. A hotelba. Hány éves vagy? Nyáron még négy voltam, most öt. Hát, nem hiszem el....! A kisfiú jó egy órán keresztül egyedül játszott-mászkált.
Sajnálom szegény gyerekeinket..., de akkor sem...